Nem csak a mozikban léteznek szuperhősök, a valóságban is találhatunk emberfeletti munkát végző jótevőket! Benedekman naphosszat harcol a korrupció és a szegénység ellen, de a bolygót sem felejti el megmenteni a pusztulástól!
5 év EP-ben töltött eredményeinek összefoglalója, kicsit rendhagyó módon.
Ezekkel a számokkal kerültünk a második legalacsonyabb effektív adózású EU-s tagországgá.A magyar kormány évekig ekézte a multikat, miközben valójában mindent megtesz azért, hogy a magyar munkavállalók és adófizetők kárárra ők minél kevesebbet fizessenek. Az állampolgárok és dolgozók érdeke nem számít, menjen ez akár az egész társadalom kárára is. Ismerős? Nem csoda, hiszen pontosan ennek az Orbán által álmodott társadalom építésében egy következő lépés a rabszolgatörvény.
Ebben az Orbán által épített országban a magyar gazdaság versenyképessége csak azon múlik, hogy minél olcsóbban működtethető összeszerelőüzem legyen hazánkból. Ahol a nagy cégek a munkavállalóknak alacsony béreket fizetnek, és még a közösbe is szinte csak jelképesen adakoznak. Majd mikor megkapják a dolgozók a fizetésüket, az EU legmagasabb ÁFÁ-ját kell, hogy megfizessék a boltokban. Az ilyen adóztatás azt éri el, hogy a társadalmi olló folyamatosan nőni fog, az ország szétszakad, a legszegényebbeknek semmi segítség nem jut.
A megoldás természetesen nem a nemzetközi cégek elüldözése lenne, de egy igazságosabb adózásra van szükség. Ahol a cégek versenyképessége az emberek szakértelméből, nem pedig a kizsigereléséből ered. Az nem lehet, hogy a legnehezebb helyzetben lévők fizessék a legnagyobb terhet, azaz lényegében még ők támogassák a sikeresebb, szerencsésebb, gazdagabb cégeket.
Magyarországnak és az Európai Uniónak olyan adózásra van szüksége, ami a mainál sokkal igazságosabb. A tanulmány egy újabb bizonyíték arra, hogy az EU-s tagállamokban a cégek kegyeiért egy lefelé tartó adózási verseny alakult ki, aminek a végeredménye az, hogy a cégek egyre nagyobb kedvezményeket csikarnak ki a kormányoktól. A tagországoknak nem lenne szabad ebbe a versenybe belemenni, hiszen ha föladják a reményt, hogy a cégek kivegyék a részüket a közterhek igazságos megfizetésétől, akkor az államnak nem lesz pénze arra, hogy a feladatait ellássa, legyen az az utak, az oktatás vagy az egészségügy működtetésére megfelelő forrás. Másfelől pedig egyre nagyobb és nagyobb terhek fognak hárulni az egyes állampolgárokra, köztük az idősekre, gyerekes családokra, szegényekre is, a csökkenő színvonalú közszolgáltatások fenntartásában.
Ez az adózási rendszer európai szinten mást is megmutat: az adózási rendszer lényegében teljesen átláthatatlan. Egyes országokban (köztük Magyarországon is) hatalmas a szakadék a nominális és az effektív adókulcs között. De ez nem csak Kelet-Európa problémája. Belgiumban (ahol a munkavállalók adóterhe az egyik legnagyobb a kontinensen) mindössze 14%-os az effektív társasági adókulcs, miközben nominálisan 34%. Luxemburg a nominális társaságiadó 29%, valójában viszont csak 2%-ot fizetnek be a cégek. Ez egy zavaros, az állam által támogatott átláthatatlan trükközéseken alapuló rendszer. Luxemburg lényegében egy adóparadicsomként működik Európa közepén. És ne legyenek kétségeink, a kiskapukat, külön kormányzati kedvezményeket és az „adóoptimalizálási” (régi nevén adócsalási) módszereket legjobban a könyvelők és jogászok hadseregével fölszerelt óriás vállalatok tudják kihasználni, nem pedig a kis családi vállalkozások. Így nemcsak a piacokra kerüléskor, hanem az adózáskor is egy újabb hátrányt szenvednek a kisebb vagy újonnan induló cégek.
Magyarország szépen lassan megteremti azt a gazdasági környezetet, ahol nagyvállalatok a szabályok fölött, az egyedi kormányzati kedvezmények, kiemelt partneri hálózatok és zavaros megrendelések korrupt és átláthatatlan rendszerében működnek, miközben a dolgozók alacsony fizetésért, sokszáz túlórát húznak le és a legnagyobb terhek a legszegényebbeket sújtják. Tényleg ezt akarjuk?
Az alábbi írás a Zöld Műhely Alapítvány által szervezett, „Fenntartható energia forgatókönyv Magyarország számára” című konferencián 2016. május 18-án tartott nyitóelőadásom szerkesztett verziója. A konferencia megrendezését a Heinrich Böll Stiftung támogatta.
Alig van időszerűbb téma ma Magyarországon, mint a magyar energiapolitika jövője. Nem csupán az új paksi blokkok létesítése, illetve az ezt övező bizonytalanság – uniós vizsgálatok sora vagy az orosz finanszírozó megrendült pénzügyi helyzete – diktálja, hogy alternatívákat keressünk és nyílt vitát kezdeményezzünk Magyarország energetikai jövőképét illetően.
Pedig már ez önmagában is indokolttá tenné, hogy legyen B-terv hazánk energiaellátására arra az esetre, ha az paksi atomerőmű létesítése kudarcba fulladna, vagy – ahogy az elmúlt évek valamennyi európai nukleáris projektje esetében tapasztalható volt – sok éves, akár évtizedes csúszásba kerülne.
A kormányzat egyoldalú elkötelezettsége az új paksi erőmű, mint egyedül számításba vett megoldás mellett nem csupán azért káros, mert meggyőződésem szerint egy súlyosan veszteséges, energetikailag indokolatlan, kockázatos és környezetkárosító beruházást erőltetnek. Talán ennél is nagyobb kockázatot jelent, hogy mindeközben semmiféle elképzelés nem körvonalazódik Magyarország energiaellátására a projekt bukása esetére. Mi több, a szóba jöhető alternatívákat a kormány aktívan szorítja vissza például a szélenergia-engedélyek befagyasztásával, a napelemekre kivetett termékdíjakkal, az épületek energetikai korszerűsítésére rendelkezésre álló uniós források lakosságtól való elvonásával. Mindent ennyire egy lapra, egyetlen – bizonytalan – projektre tenni fel egy olyan stratégiai ágazatban, mint az energetika, megítélésem szerint elfogadhatatlan kockázatvállalás a magyar adófizetők és energiafogyasztók terhére. Egy párra all in-t mondani – ez inkább csak a hollywoodi filmekben szokott egy happy endhez vezető idegfeszítően izgalmas stratégia lenni.
De az új paksi erőmű csupán egyetlen eleme a problémának. Nagyobb baj az, hogy a jelenleg hatályos, 2011-ben elfogadott Energiastratégia – melynek Paks is a részét képezi – szinte egyetlen eleme sem áll már meg a lábán. A valóság néhány év alatt lényegileg ásta alá annak előfeltevéseit, így ma már, akármennyire is megalapozottnak tűnhetett a megalkotása idején (bár néhány tézise már akkor sem volt reális), mára inkább kortörténeti dokumentum, mint használható útiterv a magyar energiapolitika számára.
Röviden: a hatályos magyar energiastratégia valósághoz való viszonya megkapóan laza. Egy ennyire megalapozatlanná vált stratégiának a követése súlyosan téves policy döntéseket eredményez, amelynek a következményeit viszont nagyon is valóságosan kell majd viselnünk és megfizetnünk. Azaz tulajdonképpen teljesen függetlenül attól, hogy mit is gondolunk az új paksi erőmű részleteiről, a módozatról, ahogy az azzal kapcsolatos döntéshozatal zajlott, a politikai következményeiről, pusztán szakmai alapon egyértelmű, hogy Magyarország nem alapozhatja a továbbiakban energiapolitikáját a 2011-es Energiastratégiára – teljes újragondolására van szükség, az azóta bekövetkezett változások figyelembe vételével. Annak, hogy a magyar kormányon belül nem látszik erre irányuló gondolkodás, lehet, hogy jó politikai okai vannak, de az is biztos, hogy energiapolitikailag ez semmivel sem indokolható.
Ha pedig a kormány nem hajlandó szembenézni a valósággal, a globális energiapiacokon végbement radikális változásokkal, akkor másnak kell ezt megtennie, és életszerű, az aktuális és valós folyamatokon alapuló energia szcenáriót letenni az asztalra.
Erre tettünk kísérletet, amikor az Európai Parlament Zöld frakciójának és a Böll Alapítvány társfinanszírozásával megbíztuk Európa egyik legjobb energiapolitikai kutatóintézetét, a Wuppertal Intézetet aktuális, korszerű alternatív energiapolitikai forgatókönyvek modellezésére, elkészítésére. Az Energiaklub részvételével elkészült Energia Útitervrőlanélkül, hogy belemennék a részletekbe, annyit mindenesetre elárulhatok, hogy több lehetséges alternatíváját is felkínálja az új paksi blokkoknak, ezek az alternatívák reálisak, megvalósíthatók, és még olcsóbbak is.
Annyit hadd mondjak el: a modellezés során végig fokozott óvatossággal jártunk el. A számítások alapvetően konzervatívak, a technológia fejlődésének vártnál gyorsabb üteme, a költségek gyorsabb csökkenése, a piac rugalmasabb reakciója, a bevont források szélesebb köre mind-mind a modellek által előrevetített változások gyorsabbá, olcsóbbá, átfogóbbá válását eredményezhetik. Tekintsük egy rendkívül óvatos megközelítésű minimálprogramnak, aminél a valóság csak ambiciózusabb lehet – ha akarjuk.
A kérdés, hogy akarjuk-e? Hogy Magyarország részt kíván-e venni a körülöttünk zajló energiaforradalomban, a maga hasznára fordítva a változásokat, élve a benne rejlő lehetőségekkel? Vagy – sokadszorra történelme során – az országot körülvevő mélyreható társadalmi-gazdasági átalakulások, ipari forradalmak során ismét az eggyel korábbi trendhez igazodik, sajátkezűleg építve meg a saját versenyképtelenségét, alapozva meg történelmi lemaradását? Vagy ezegyszer képesek leszünk lépést tartani az idővel.
(Kép forrása: en.wikipedia.org)
Elsőként támadta meg a kormány kötelező betelepítési kvótákról szóló népszavazási kezdeményezését Jávor Benedek, a PM európai parlamenti képviselője. Beadványa szerint szó sincs kötelező betelepítésről, de egy uniós döntésről amúgy sem lehet referendumot tartani.
„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – ezt bocsátaná népszavazásra a kormány. A Nemzeti Választási Bizottság által hitelesített népszavazási kérdés tehát arra irányul, hogy
a jövőben az Európai Unió menekültügyi kérdésekben csak a nemzeti parlament jóváhagyásával hozhasson meg egyes intézkedéseket.
Csakhogy már ma is a közös európai uniós menekültpolitika egyik alappillére az a 2013. június 26-i európai parlamenti és tanácsi rendelet, amely szerint ha egy menedékkérő szabálytalanul érkezett az Európai Unió területére, főszabályként abban az államban kell lefolytatni az ügyében a menekültügyi eljárást, amelynek a területére elsőként lépett be, függetlenül attól, hogy a kérelmét melyik tagállamban nyújtotta be.
Tehát ha úgy tetszik, ezzel máris elvontak tagállami hatáskört, hiszen a magyar parlament nem szólhat bele, kiknek a menedékkérelmét kell a hazai hatóságoknak érdemben elbírálniuk. A közösségi jog szerint azokét, akik nálunk léptek először az EU területére.
Az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (EUMSZ) pedig lehetővé teszik, hogy amennyiben „egy vagy több tagállam olyan szükséghelyzettel szembesül, amelyet harmadik országok állampolgárainak hirtelen beáramlása jellemez, a Tanács a Bizottság javaslata alapján az érintett tagállam vagy tagállamok érdekében átmeneti intézkedéseket fogadhat el”.
A 2015-ös menekültügyi krízishelyzetre figyelemmel szavazta meg minősített többséggel a bel- és igazságügyminiszterek tanácsa az Olaszország és Görögország érdekében elfogadott átmeneti intézkedésekről szóló, 2015. szeptember 22-i határozatot. Ennek alapján 120 ezer olyan menedékkérő esetében, aki Olaszországban vagy Görögországban lépett először az unió területére, a menekültügyi eljárás lefolytatására a határozatban kijelölt másik tagállamban kerülhet sor.
A beadvány ezzel kapcsolatban figyelmeztet arra, hogy
nem kötelező betelepítésről van szó, csupán a menekültügyi eljárás lefolytatásáról.
Ha ugyanis az adott tagállam nem ismeri el menekültként az érintett személyt, akkor nem tartózkodhat jogszerűen az adott országban, így értelemszerűen nem „telepítik” oda.
Amennyiben viszont a tagállam menekültként ismeri el az érintett személyt, ő öt év eltelte után kérelmére az unió területén való huzamos tartózkodásra jogosító engedélyt kap. Azzal pedig bármely tagállamban letelepedhet, így a menedékkérelmet elbíráló tagállamba való „betelepítésről” ebben az esetben sem beszélhetünk.
A menekültkénti elismerés azért sem jelenti az érintett személy „betelepítését”, mert még a menekültstátus elismerése sem élethosszig szóló döntés. Az ténylegesen csak arra az időre szól, amíg a menekülésre okot adó körülmények fennállnak. Tehát ha a menedékkérő hazájában konszolidálódik a helyzet, és ott már az életét nem fenyegeti közvetlen veszély,
a menekültstátus visszavonható.
Szó sincs tehát kötelező betelepítésről – tűnik ki a beadványból. Tehát a kormány ebben a kérdésben egyszerűen hazudik. Miként abban is, hogy a magyar parlamentnek bármilyen befolyása lenne az uniós döntéshozatali mechanizmusokra. Az EUMSZ az Európai Unió valamennyi tagállama egybehangzó döntése alapján született meg, és abban
szó sincs arról, hogy egy tagországban kezdeményezett referendum eredménye felülírná a szerződésben rögzített szabályokat.
Ehhez az kellene, hogy elsőként az Európai Tanácsban a tagállami képviselők – az állam- és kormányfők – egyhangúlag elfogadják a játékszabályok módosítását. Mellesleg ebben az ügyben népszavazást azért sem lehet tartani – mutat rá a beadvány –, mert az érintené az ország nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségvállalását. Magyarország ugyanis vállalta, hogy az alapító szerződésekben meghatározott eljárásban meghozott európai uniós döntéseket magára nézve kötelezőnek ismeri el, illetve azokat végrehajtja.
E kötelezettség teljesítése pedig egyoldalúan nem tehető függővé attól, hogy a nemzeti parlament egy európai uniós döntés meghozatalát jóváhagyja-e vagy sem. Így hiába támasztana – akár népszavazás útján kikényszerítve – a nemzeti jogrendjében ilyen egyoldalú, utólagos feltételt Magyarország, az nem mentesítené a csatlakozási szerződéssel és az alapító szerződések azóta elfogadott módosításaival vállalt kötelezettségei alól.
Az alaptörvény éppen azért sorolja a tiltott tárgyak közé a nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségeket,
hogy megelőzze olyan jogi helyzet kialakulását, amikor egy érvényes népszavazás eredménye és egy vállalt nemzetközi kötelezettség egymással ellentétbe kerül, mivel a referendum nem mentesíti utólag e kötelezettség alól Magyarországot – hangsúlyozza a beadvány.
Az indítvány utal ugyanakkor arra, hogy az Alkotmánybíróság elkülönítette egymástól azt az esetet, amikor egy népszavazási kérdés alapján alkotandó magyar jogszabály az Európai Unió jogába ütközne, illetve azt, amikor a népszavazási kérdés az alapító szerződések módosítására irányul. Míg önmagában az unió jogába ütköző kérdést a testület nem tekintette nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről való referendumnak, az alapító szerződések kapcsán viszont már másként foglalt állást.
Amúgy a Kúria is kimondta: a „csatlakozási szerződés az abban vállalt kötelezettségek tekintetében az uniós jogrend részét képezi, miközben nemzetközi szerződésként nem oldódott fel az uniós jogban”. Vagyis: továbbra is olyan nemzetközi szerződésnek tekintendő, amelyről az ország kötelezettségvállalásait tekintve nem lehet népszavazást tartani.
A jobboldali összeesküvés-elméletek, és a baloldali csodavárás egy tőről fakad: az Unió afféle fenyegető és hatalmas nagybácsiként egyszer csak rendet teremt a végeken, és – nézőponttól függően – kiszabadítja Magyarországot az illiberalizmus fogságából, vagy eltiporja nemes küzdelmünket a külhatalmi elnyomással szemben.
A magyar kormány Európapolitikáját két alapvető prioritás határozza meg. Az uniós források maximális leszívása az egyik. Ennek felhasználása azonban nem távlatos gazdaság- vagy társadalomfejlesztési elképzelések szerint szerveződik – ami egyébként a kohéziós politika értelme lenne. Célja nem több, mint a vágyott – és a valóságban a legszűkebb baráti oligarchikus kört eufemizáló – „nemzeti tőkésosztály” gyarapítása, cinikus módon az „ellenség”, az EU pénzén. Ennek hamisságát semmi sem világítja meg jobban, mint az a sebesség, ahogy Simicska Lajos vezető „nemzeti tőkésből” egyik napról a másikra ellenséggé válhatott egy politikai nézetkülönbség nyomán. A másik prioritás a kormány cselekvési szabadságát, a centrális demokrácia, az illiberális állam kiépítését bármilyen módon korlátozó európai beavatkozás elhárítása. Valljuk meg, Orbánék meglehetős sikereket tudhatnak maguk mögött mindkét területen. Nem csak hatékonyan csatornázták be a magyar oligarchikus állam útvesztőibe az európai adófizetők pénzét, de mindezt, és a magyar demokrácia meghekkelésével szembeni tétova európai erőfeszítéseknek való ellenállást a magyar társadalom jelentős része számára szabadságharcként is sikerült eladniuk. A menekültválság meglovaglásával pedig az oligarchikus illiberalizmus építését szabadságharcból Nagy Honvédő Háborúvá sikerült átpozícionálniuk, miközben némi – bár inkább csak a szélsőjobbon rezonáló – európai jelentőséget is tudtak kanyarítani mellé. Nem ok nélküli a kormány magabiztossága és önbizalma tehát, amikor áttekintik az elmúlt hat évüket, és a jövőt fürkészik.
A valódi kérdés azonban nem az, hogy mindez végrehajtható-e Európán belül. Láttuk, hogy igen, és ez joggal bátorítja fel más tagállamok bizonyos erőit hasonló politikai út bejárásának megkísérlésére (és tegyük most félre, hogy a nálunk lényegesen fajsúlyosabb Lengyelország számára lehetséges-e az orbáni út követése az EU-ban). Az igazi dilemma az, hogy stabilizálható-e ez a rendszer az Unión belül. Magyarországon az ezzel kapcsolatos diskurzus – jobb- és baloldalon egyaránt – jobbára arról szól, hogy vajon mikor avatkozik hatékonyan közbe Brüsszel az orbáni modell építésébe. A jobboldali összeesküvés-elméletek, és a baloldali csodavárás jobbára egy tőről fakad: az Unió afféle fenyegető és hatalmas nagybácsiként egyszer csak rendet teremt a végeken, és – nézőponttól függően – kiszabadítja Magyarországot az illiberalizmus fogságából, vagy eltiporja nemes küzdelmünket a külhatalmi elnyomástól független, szuverén Magyarországért. Ki kell ábrándítanom mindkét oldal elszánt szereplőit. Semmi ilyesmi nem fog történni. Az Unió felépítése, a megosztott hatáskörök, a Tanács túlsúlya, az intézményi jogkörök szűkössége és az európai politikai küzdelmek dinamikája mindezt lehetetlenné teszik – ráadásul nem csupán véletlenségből, hanem jórészt azért, mert így tervezték meg őket. Az EU ugyanis nem egy nemzetállamhoz hasonló, szigorúan hierarchikus berendezkedés, hanem sokkal inkább egy önkéntes alapon berendezett konstrukció, amelynek cementálását nem hatalmi eljárásokra, hanem közös érdekekre és közösen vallott értékekre alapozták. Európa mostani válsága pedig elsősorban azzal áll összefüggésben, hogy kiderült, a 28 tagúra bővült Unióban az érdekek – főképp krízishelyzetben – páratlanul széttartóak, az evidenciának tekintett közös értékeket pedig a tagság egy része nem osztja.
Miközben Magyarország elszánt szabadságharcát vívja a Moszkvához hasonlított Brüsszel ellen (ami nem akadályozza abban, hogy az Unióval szemben épp Moszkvában keressen ellensúlyt), aközben Nyugat-Európában ezt a helyzetet igyekeznek megérteni, és kezelni. És a válaszok időnként nem sokkal emelkedettebbek vagy kevésbé zsigeriek, mint a magyar a törekvések. Ezeknek a véleményeknek az eluralkodása az igazi kockázat Magyarország számára, nem pedig Brüsszel beavatkozásai. Az Unió jövőjéről folyó diskurzus ugyanis elsősorban nem arról szól, hogy hogyan lehet megleckéztetni a renitens tagállamokat – köztük Magyarországot –, hanem arról, hogy hogyan lehet helyreállítani azt az érdek- és értékközösséget, amelyre az Európai Uniót alapozták. Egy sor kormány pedig futószalagon szállítja az érveket Európa legkülönfélébb politikai erőinek, hogy mindez nem lehetséges másképpen, mint a konfliktusok szaggatta klub radikális átalakításával, adott esetben a tagnévsor felülvizsgálatával. Félreértés ne essék: nem csupán Orbán Viktorról van szó. Még csak nem is néhány régiós tagállamról. David Cameron belpolitikai hazárdjátéka az uniós tagsággal, vagy a dán kormány menekültügyi keménykedése ugyanezeket az érzéseket erősítik. De az is világos: Magyarország úttörő szerepet játszott az őt legközvetlenebbül fenyegető folyamatok elszabadításában.
Ma Európában nem csak elvi szinten merül fel az Unió szétesésének, vagy alapvető átalakításának lehetősége. A New Statesman-ben Brendan Simms és Timothy Less cikkezik – amúgy viszonylag felületesen, de az érzelmeket hatékonyan felkorbácsolva – az Unió széthullásáról, a folyamatot Ausztria-Magyarország, a Szovjetunió illetve Jugoszlávia darabokra esésével állítva párhuzamba. A Debating Europe vezető januári vitatémája az Unió alapértékei, és szervezetének lebontása, átalakítása vagy egyben tartása. Legfontosabb érveik szerint az európai magországok nem tudják folytatni az integrációs folyamatot, mert kiderült, hogy jónéhány tagország nem hogy gátolja ezt, de még a jelenlegi integrációs szinttől is visszalépnének a nemzetállamok irányába. Európa pedig úgy van megalkotva, hogy a leglassabb hajó szabja meg a konvoj sebességét – egyetlen vétózó tagállam ellehetetlenítheti a többiek együttműködését. Többek között azoknak az eljárásoknak és intézményeknek a létrehozatalát, amivel hatékonyabb nyomást lehetne gyakorolni az Unió demokratikus alapértékeit szisztematikusan kikezdő tagállamokra. Arra tehát nem vezet út, hogy kikényszerítsék a tagállamoktól az integráció folytatását – de valójában „kedv”, politikai eltökéltség sincs. Engedjük el inkább azokat, akik tévedésből lettek a klub tagjai – szólalnak meg a szirénhangok. És akikről kiderült, hogy az alapértékeket sem osztják. Engedjük el a briteket, akik akadályozzák a pénzügyi integrációt, a közös piacon túli, szociális és gazdasági unió megteremtését. Engedjük el a görögöket, akik nem hajlandók tartani a maastrichti kritériumokat, és nyelik a holland, német adófizetők pénzét. Engedjük el a közép-európaiakat, akik korrupt rendszereken keresztül lopják el a nekik szánt pénzt, miközben az első adandó alkalommal felrúgják az európai szolidaritást, ha napi politikai érdekeik úgy diktálják. Leegyszerűsítő, igaztalan, populista gondolatok? Persze. De Orbán a saját populizmusába gabalyodva mintha nem látná – vagy még rosszabb: pontosan látja –, hogy populizmusa populizmust szül. A magyar kormány, ahelyett, hogy azon dolgozna, hogy erősítse az Unió átláthatóságát, demokratikus elszámoltathatóságát, hogy csökkentse az elhibázott gazdasági kormányzás okozta torz piaci helyzeteket, az eurozóna generálta versenyképességi lemaradásokat, ahelyett, hogy speciális frontországi helyzetünkből adódó sajátos érdekekeinket markánsan képviselve küzdene egy működőképes európai menekültpolitikáért, egyszóval hogy egy jobb Európai Unió létrehozásán dolgozna, mindehelyett a velünk szemben élesedő nyugat-európai populizmus malmára hajtja a vizet. A külföldön dolgozó magyarok elleni hangulatkeltésnek, a kohéziós politikát felesleges pénzkidobásnak címkézőknek, az egész 2004-2013-as bővítési köröket elhibázottnak bélyegzőknek szolgáltat érveket.
Mindez nem csupán a közbeszéd perifériáján zajlik. Tavaly júniusban Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter és Sigmar Gabriel német alkancellár közös cikkben értekezett aGuardian hasábjain a kétsebességes Európa előnyeiről, amellett érvelve, hogy a magországoknak folytatniuk kell a szorosabb – szociális és fiskális – együttműködés felépítését, akik pedig ebben nem akarnak részt venni, azokat szabadjára kell engedni – írták.
Vagy olvassuk el a következő mondatokat: „Azt gondolom, hogy valójában nem lesz lehetséges, hogy 33, 34 vagy 35 tagállam ugyanazzal a sebességgel haladjon, ugyanazzal a lendülettel, ugyanabba az irányba. (…) Egy napon újra kell gondolnunk Európa építményét, benne országok egy olyan csoportjával, amelyek együtt fognak cselekedni, mindenben együtt, és olyanokkal, amelyek távolabbi pályákra pozícionálják magukat.” Vajon ki mondta ezt? Geert Wilders, a holland szélsőjobb vezére? Nos, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnökének szavai ezek egy tavaly novemberi konferenciáról.
Európa mintha ellenállhatatlanul a dezintegráció, az átépülés felé tartana. Nem lehet mindezért persze egyszemélyben Orbán Viktort felelőssé tenni. Még csak az új tagállamokat sem. Legalább ekkora szerepe van a ”magállami” ostobaságnak, zsigeri reakcióknak, populizmusnak is. A tény ettől még tény marad: történelmi léptékben a Nagy Európai Projekt válságba jutott, a válságra adott legvalószínűbb válasz forgatókönyve pedig jelenleg az integráció területi szűkítése azokra az országokra, amelyekben a többségi álláspont a válság megoldásáról hasonlatos egymáshoz.
Mindez nem fogja egyetlen tagország kizárását sem eredményezni. Az ilyesmit nem szeretik a brüsszeli tárgyalótermekben és intézményekben. A gazdasági integráció számos eleme – a vámunió, a szabadkereskedelmi övezet például egyelőre biztosan – megmarad. Épp csak egyre több olyan közös politika és erőfeszítés lesz, amiből ki lehet majd maradni – cserébe akik nem akarnak együtt haladni a többiekkel, nem akadályozzák őket a továbblépésben. Sok jelenlegi elvárás kapcsán rugalmassági mechanizmusokat vezetnek majd be. A britek – nem lévén tagjai az eurozónának – flexibilisen értelmezhetik a pénzügyi szabályokat, és szabadon túráztathatják a magyar meg lengyel munkavállalókat. A lengyelek különalkukat kötnek a klímapolitikában, hogy szabadon füstölhessenek a szénerőműveik. Magyarország kicsit megpiszkálhatja a független igazságszolgáltatást, meg mondjuk tovább lazíthat a környezetvédelmi szabályokon, hogy a frissen kistafírozott helyi földesurakat ne korlátozza holmi Natura 2000 hálózat. Ja, igen ennek azért ára is lesz. Idén év végén elkezdődik a következő – 2021-2027 közötti – költségvetési időszak tervezése. A jelenlegi politikai klímában nem nehéz megjósolni, hogy a vezérmotívum a takarékosság lesz. Vége lehet a bőséges brüsszeli pénzforrásnak, radikálisan összezsugorodhatnak a kohéziós politika keretei (és valószínűleg ezért van szükség a paksi bővítésre is, hogy a tervek szerint 2019-ig lehívott uniós források helyére lépjen egy, a „nemzeti tőkésosztály”/oligarchikus maffiakörök által elérhető pénzfolyam szerepében). A kohéziós politika beszűkülésével pedig tovább csökkenhet az Unió vonzereje a kormány számára. Orbán Viktor többször is kifejtette: nem érdekünk az Unióból való kilépés, mert a tagságnak jelentős pénzügyi haszna van számunkra – és ez így is marad 2020-ig. De mi lesz utána? Az irányt nem is Brüsszelben fogalmazták meg a legvilágosabban, hanem Budapesten. Lázár János karácsonyi Népszava-interjújában egyértelműen kitűzte a célt: gazdasági együttműködés, politikai unió nélkül.
Nem állítom, hogy ez szükségképpen így fog történni. Azt azonban igen, hogy a jelenlegi folyamatok ebbe az irányba tartanak. Ebből a sémából pedig csak jelentős politikai elszántsággal, képzelőerővel és innovációval lehet kilépni – ami sajnos mindkét oldalon hiánycikk. Lehet a szűklátókörűségéért, a bátorság hiányáért, az önzőségért, a faék egyszerűségű populizmusért az EU-t és annak magországait hibáztatni. Jó eséllyel még sok igazságot is megfogalmazhatunk így. Hiszek azonban abban, hogy történelmi léptékben Magyarország számára mindezek ellenére a sikere záloga az, hogy képesek vagyunk-e egyben tartani az Európai Unió páratlan építményét, és Magyarország el tudja-e foglalni benne a megfelelő helyet. A mai magyar politikai osztály teljesítményét pedig 30 év múlva csupán az alapján fogják megítélni, hogy ebben milyen sikereket tudott elérni.
Ehhez elsősorban azt kell felismerni, hogy az EU tagjaként mi is befolyásoljuk, irányítjuk az integrációt, még ha nyilvánvalóan a nagyokhoz mérten nem egyenlő esélyekkel is. És Magyarország a rendelkezésére álló korlátozott befolyással jelenleg a dezintegráció irányába hat. Ha ezen nem változtatunk, akkor az évtizedeken át sokat átkozott kétsebességes Európát végül saját magunknak építjük meg. A helyzet az, hogy amit a magyar kormány szabadságharcának keretében eredményként próbál kiharcolni, azt megkaphatjuk büntetésként. Magyarország számára ijesztő perspektíva körvonalazódik: a végén még megnyerjük a szabadságharcot.
Kolontár, 2015. október 2., péntek (MTI) – Az öt évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa áldozataira emlékezett az Európai Parlament (EP) delegációja pénteken Kolontáron. Ulrike Lunacek, az EP alelnöke kiemelte, hogy az európai gyakorlat szerint a károkozó cég fizet, és ennek az elvnek a megerősítésére van szükség Magyarországon is.
Felidézte, öt évvel ezelőtt is járt a helyszínen, akkor kártérítést sürgetett a károsultaknak, valamint magyar és európai szinten is annak átgondolását szorgalmazta, hogy milyen lépésekre van szükség a hasonló katasztrófák elkerülése érdekében.
Hozzátette: jó érzés látni, hogy azóta a károsultak új otthonokba költözhettek és az áldozatoknak emléket állítottak.
Ulrike Lunacek úgy fogalmazott, arra a kérdésre keresi a választ, milyen jogszabályi változás történt Magyarországon annak érdekében, hogy a károkozó cég vállalja ilyen esetben a felelősséget.
Jávor Benedek, az EP környezetvédelmi, közegészségügyi és élelmiszer-biztonsági bizottságának alelnöke azt mondta, a vörösiszap-katasztrófa örökre beírta Kolontár nevét a magyar történelembe, a legfontosabb teendő a károkozó pénzügyi felelősségét megteremtő jogi szabályozás megalapozása.
Az európai parlamenti képviselő, a Párbeszéd Magyarországért politikusa közölte: a vörösiszap-katasztrófa emberéleteket követelt, súlyos környezeti károkat és példátlan szennyezést okozott, a helyreállítás pedig az adófizetők 40 milliárd forintjából történt meg. Olyan európai szintű jogi szabályozásra van szükség, amely a károkozó felelősségét állapítja meg – tette hozzá.
Úgy fogalmazott, a katasztrófa előzményei messzire nyúlnak vissza: tervezési, üzemeltetési hiányosságok és a hatósági felügyelet nem megfelelő volta okozta azt, hogy 2010 októberében a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. tározójában átszakadt a gát és az erősen lúgos zagy elárasztotta a területet.
Hozzátette, az elsődleges feladat a kár mérséklése volt, és a katasztrófavédelem munkatársainak sikerült megakadályozniuk, hogy a szennyeződés elérje a Dunát. Ezután megkezdődött az újjáépítés, az emberek új otthont és kártérítést kaptak.
Kitért arra: jelenleg nincsen olyan szabályozás, amely a károkozót rákényszerítené arra, hogy ilyen esetben anyagilag helytálljon. Ezért az EP környezetvédelmi bizottságában más képviselőkkel együtt kezdeményezték, hogy a jövő héten plenáris ülésen vitassák meg Strasbourgban, miként értékelik a katasztrófa következményeit és mit kívánnak tenni a hasonló események megelőzése érdekében, valamint ezzel kapcsolatban egy konferenciát is szerveznek – jelezte Jávor Benedek.
Tili Károly, Kolontár független polgármestere arról beszélt, hogy bár az anyagi kárpótlást megkapták az érintettek, erkölcsileg óriási kár érte őket, amely a mai napig feldolgozhatatlan. A kárpótlás egy részét közösségi célokra fordították, az infrastruktúrát fejlesztették, szennyvízcsatornát építettek, művelődési ház épült és egy buszt is kapott a település – foglalta össze a polgármester. A megemlékezés folytatásaként az Európai Parlament delegációja koszorút helyezett el a vörösiszap-katasztrófa kolontári és devecseri helyszínén.
A Mal Zrt. Ajka melletti tározójából 2010. október 4-én kiömlő vörösiszap három települést öntött el: Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. A katasztrófa következtében tíz ember meghalt, több mint kétszázan megsérültek, több száz ház pedig lakhatatlanná vált.
Az ügyben halált okozó gondatlan közveszélyokozás vétsége és más bűncselekmények miatt emeltek vádat 15 ember, a cég vezetői és több alkalmazottja ellen, valamint számos polgári per is indult.
http://www.mixonline.hu/Cikk.
http://nepszava.hu/cikk/
http://www.nyugat.hu/tartalom/
http://tenyek.hu/belfold/
20 roma fiatal tett látogatást a Romaversitas Alapítványtól Jávor Benedek EP-képviselőnél, hogy betekinthessenek az Európai Unió működésébe. Találkozhattak az Európai Parlamentben dolgozó két roma képviselővel, Soraya Posttal (Svédország) és Damian Drăghicivel (Románia), a leszakadó társadalmi csoportok felzárkóztatásával foglalkozó Terry Reintkével (Németország), valamint néhányan Navracsics Tibor oktatási biztossal is.
Hogy a látogatás mennyire volt sikeres, arról Daróczy Gábor (Romaversitas Alapítvány igazgatója), és néhány résztvevő visszajelzése árulkodik a legjobban:
„Minden résztvevő 100%-ban pozitív visszajelzéseket adott az utazásról, és ez még akkor is fontos, hogy sokaknak ez volt az első repülőútjuk és most voltak először külföldön is. A legfontosabb változásnak azt mondhatjuk el, hogy többen is kiemelték, hogy teljesen megváltozott a véleményük a politikusokról, köszönthetően Terry Reintke lendületes stílusának, Soraya Post életútjának és személyiségének és nem utolsó sorban Jávor Benedek nyitottságának. Sok beszélgetésben azóta is vissza-visszatérő elem, hogy a Parlament hivatalos bemutatóját tartó Láng Péter által használt prezentáció még azok számára is informatív, tárgyilagos és hasznos volt, akik tanulmányaikból fakadóan foglalkoznak EU-s ismeretekkel. A Bizottság életéről és Open Society Foundations tervezett programjairól tartott bemutató is rendkívül fontos és pontos információkat adott. A visszajelzések alapján bizton állíthatjuk, hogy azok a politikusok, akikkel találkoztunk még a nagyon rövid együtt töltött idő ellenére is képesek voltak a politikusokkal szembeni sztereotípiák lebontására. Az is egyértelművé vált, hogy még a külföldi politikusok is tényleg azokért a célokért dolgoznak, amelyek minket romákat, illetve minket fiatalokat érintenek és amelyekért mi is dolgozunk. Nehezen körülírható, és megfogható az az emelkedett érzés, amit annak köszönhettünk, hogy bepillanthattunk egy frakció munkájába, és még inkább az, hogy egy számunkra nagyon fontos szavazást is meg tudtunk fordítani. Ennek köszönhetően a „politika” egy sokkal reálisabb képet kapott.” – Daróczy Gábor
Idézetek a résztvevő diákoktól:
“Úgy gondolom, hogy egy nagyszerű ember vendégszeretetét élvezhettük, amit csinál és amiért harcol nagyon közel áll az én céljaimhoz is.“
“Én és a politika nem vagyunk igazán jóban egymással. De az útnak köszönhetően teljesen másképp látom a dolgot. Az, hogy betekintést kaptuk az EP munkájába és személyes kapcsolatba kerülhettünk a képviselőkkel számomra nagyon sokat jelentett. Hogy konkrét példát hozzak: amikor tudatosult bennem, hogy Terry Reintke német és ráadásul még politikus is hát őszintén kirázott a hideg…. De a nagyon nyílt,őszinte és felszabadult beszélgetés után szívesen teáznék vele minden héten ha tehetném. Úgy gondolom ez erős változás.”
“Jó volt látni azt, hogy hogyan működik a parlament így sokkal jobban átlátható volt, mint ahogy tanultunk róla. Az is nagyon jó volt, hogy sikerült befolyásolnunk egy szavazást 🙂”
„Az EP munkásságába betekinteni motiváló volt, mert jól esett visszahallani pár eszmét, melyeket -néha kicsit naívan- én is vallok. A frakció ülés hangulata, Soraya Post zárógondolata a cigányságról pozitív benyomást keltett. Őrizni fogom magamban. Brüsszel szép volt. A külföldi közeg, továbbá a tény, hogy muszáj az idegen nyelvet használni: jót tett velem.”
„Tetszett az is, hogy nem volt ránk erőltetve semmi és szabadon élvezhettük ezt a két és fél napot. Személy szerint egy kicsit szkeptikus voltam Jávor Benedekkel szemben, mint minden politikussal, de azt kell mondjam, hogy nagyon pozitívan csalódtam. Hogy úgy mondjam nem „sinterkedett”(sinterkedni = a lehető legkevesebb energiával, a lehető legnagyobb haszonra törekedve megspórolni a munka tartalmi részét (szleng). Másfelől, a parlamentről csak elméletben tanultam eddig, és jó volt látni a gyakorlatot első kézből és ráadásul egy pluszt is kaptunk azzal, hogy láthattuk mi folyik a kulisszák mögött.”
A látogatásról rövid összefoglaló videó és képgaléria is készült Járdány Bence jóvoltából: (A videó a képre kattintva indítható el, a képgaléria pedig a nyilakkal is görgethető)
A hatékony bejelentővédelmet hiányolta Horváth András volt adóhivatali tisztviselő szerdán az Európai Parlament (EP) brüsszeli székházában azon a konferencián, amelyet Jávor Benedek (PM) magyar zöldpárti és Ingeborg Grässle német néppárti EP-képviselő szervezett az áfacsalások unió szerte tapasztalható jelenségekről.
Horváth András beszámolt arról, hogy miután kormányzati körökhöz – illetve annak eredménytelensége nyomán a nyilvánossághoz – fordult a gabona- és olajosmag-kereskedelemben, illetve az egész élelmiszeripari kereskedelemben feltárt „áfacsaló hálózatok” ügyével, valamint azzal, hogy az adóhivatal részéről módszeresen elmaradtak bizonyos ellenőrzési lépések számos kiemelt adózóval szemben, a magyar hatóságok őt kezdték üldözni, eljárásokat indítottak ellene, házkutatást végeztek nála.
A volt adóellenőr szerint számos olyan cég folytat áfacsalási üzelmeket Magyarországon, Romániában, illetve Szlovákiában, amelyeknek a cégvezetésében átfedések, összefonódások, illetve kereszttulajdonlások mutathatók ki. Szerinte hasznos lenne, ha az uniós tagállamok között jobb lenne az együttműködés a cégalapítással kapcsolatos adatcserét illetően.
Horváth András felhívta a figyelmet arra is, hogy amikor valamelyik ország úgynevezett fordított áfaérvényesítést vezetett be – vagy egyes cikkek tekintetében áfacsökkentést hajtott végre -, az áfacsalások súlypontja azonnal ennek megfelelően áthelyeződött a három ország között. Szerinte ezen a helyzeten segíteni lehetne azzal, ha az uniós országok lehetőség szerint összehangolnák egymással ilyen jellegű adóügyi intézkedéseiket.
A konferencia további magyar felszólalói közül Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet elnöke úgy vélekedett, hogy az áfacsalások elleni küzdelem jegyében egyebek közt célszerű lenne az elektronikus számlázási rendszer bevezetése az összes uniós tagországban.
Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke arról beszélt: az adócsalás olyan elterjedt jelenség a magyar gazdaságban, hogy számos vállalat, ha nem folyamodik ilyen eszközökhöz, valósággal kiütheti magát a piacról.
A tanácskozáson Carlo van Heuckelom, az Europol gazdasági bűnözéssel foglalkozó részlegvezetője uniós szinten évente mintegy 40-60 milliárd euróra becsülte azt a kieső áfabevételt, ami kifejezetten szervezett bűnszövetkezeti tevékenység miatt nem folyik be a költségvetésbe. A különböző okokra visszavezethető teljes áfahiány, vagyis a különbözet az elméletileg könyvelni remélt és a ténylegesen befolyt összeg között ennél jóval nagyobb, közel 200 milliárd euró éves szinten. Az áfacsalás jelensége ellen – hangsúlyozta Van Heuckelom – nemzet szinten nem lehet elég hatékonyan fellépni, hiszen az áfacsalásra „szakosodott” bűnszervezetek határokon átnyúló jelleggel tevékenykednek. Az Europol részlegvezetője egyebek közt kívánatosnak mondta, hogy hozzanak létre ezen a területen adatokat gyűjtő integrált uniós információs központot.
Ingeborg Grässle, az EP költségvetés-ellenőrzési bizottságának az elnöke kiemelte annak fontosságát, hogy az áfacsalással kapcsolatos állítások mindegyikének valóságtartalmát alaposan kontrollálni kell. Mint megjegyezte, az áfacsalások egyik fő gyökere az, hogy nagy mértékben eltérnek egymástól az egyes uniós tagországokban alkalmazott áfakulcsok.
Jávor Benedek, a PM politikusa arra hívta fel a figyelmet, hogy az áfacsalások hasznából nem csak köztörvényes bűnözők, adott esetben nemzetközi bűnszervezetek, illetve terrorista szervezetek részesülnek, hanem olyan is előfordul, amikor oligarchák gazdagodnak a csalárd módon szerzett pénzből.
A magyar zöldpárti EP-képviselő a tanácskozás után az MTI-nek elmondta: az egyértelmű, hogy jobb együttműködésre lenne szükség a tagállamok között, de ezzel szemben kétféle ellenállás is mutatkozik. Az uniós országok egy része ellenzi az integráció továbbvitelét, és nem akar újabb jogköröket adni közösségi kézbe, egy másik részük viszont azért nem érdekelt az együttműködésben, mert a politika és az adócsalás összefonódott egymással.
forrás: MTI
fotó: Herman Zita
