Nikola Gruevszki a Magyarországra érkezését követően a kormányfő úgy nyilatkozott, hogy jogi ügynek tekintik a volt macedón miniszterelnök ügyét. Jogilag azonban világos a helyzet. Egy még mindig hatályban lévő 1968-as megállapodás, és az uniós alapszerződések szerint Gruevszki nem kaphat menekültstátuszt Magyarországon, és azonnali hatállyal vissza kell küldeni Macedóniába. Minden más porhintés és politikai manőverezés a joggal szemben, ha pedig – ahogy a legfrissebb hírek állítják -, a magyar hatóságok szemet hunytak afölött, hogy Gruevszki más országba szökjön, akkor bűnrészesek a magyar és az uniós jog megsértésében.
Gruevszki és Orbán egy korábbi találkozójukon
1968-ban a Magyar Népköztársaság és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság megállapodott az egymásnak nyújtott kölcsönös jogsegélyről. A megállapodás jelenleg is hatályos, és érvényes Macedóniára is, hiszen Madecónia a 2001-es békeszerződés alapján jogutódja a volt Jugoszláv Köztársaságnak. Ez a megállapodás rendelkezik a felek közötti bűnügyi jogsegélyről, és azon belül a kiadatásról is. A szerződés 84. cikke szerint az államok egymás kérelmére kölcsönösen kiadják egymásnak azokat a személyeket, akik ellen a megkereső fél területén büntető eljárás van folyamatban, vagy akikkel szemben a megkereső fél bírósága jogerősen büntetést szabott ki. Kiadatásnak több esetben nincsen helye, például, ha a kikért személy a kért ország állampolgára, vagy ha az ügyet a megkeresett ország bírósága már jogerősen elbírálta, de a Gruevszki ügyre legfontosabb kiadatási tilalmat a szerződés 89. cikke határozza meg: ha a megkeresett ország megítélése szerint a bűncselekmény politikai bűncselekménynek tekintendő, akkor kiadatásnak nincsen helye. Ugyanakkor a genfi egyezmény, az EU 2011/95 Irányelve, valamint magyar menedékjogról szóló törvény szerint nem lehet menekültként elismerni azt a személyt, aki az országba menekültként történő befogadását megelőzően súlyos, nem politikai bűncselekményt követett el.
Az ügyben tehát két fontos kérdésként merül fel. Egyrészt, hogy mi tekintendő és mi nem tekintendő politikai bűncselekmények, másrészt pedig hogy a korrupció vajon súlyos bűncselekménynek minősül-e?
Politikai bűncselekménynek az államberendezkedés, az állam biztonsága a kormányzat működése elleni cselekmények számítanak, amelyeknek a célja az államban működő rendszer megbuktatása vagy az ország politikai és gazdasági stabilitásának aláásása. Ilyen például a lázadás, a hazaárulás, bizonyos esetekben a terrorizmus stb. Minden más bűncselekmény nem politikai bűncselekmény.
Egyértelműen nem tartoznak a politikai bűncselekmények körébe ugyanakkor a pénzügyi vagy a közbizalom elleni bűncselekmények, mint például a korrupció. Annak a megítélése ugyanis, hogy a közpénz ellopása bűncselekményként értelmezendő nem függ politikai megítéléstől. Nincsen olyan, hogy ha a haver lop az rendben van, ha a politikai ellenfél, akkor az bűncselekmény.
A súlyos bűncselekmények ügyében pedig világosan eligazít az uniós alapszerződés 83. cikke. Eszerint
83. cikk
(az EUSz. korábbi 31. cikke)
(1) Az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott irányelvekben szabályozási minimumokat állapíthat meg a bűncselekményi tényállások és a büntetési tételek meghatározására vonatkozóan az olyan különösen súlyos bűncselekmények esetében, amelyek jellegüknél vagy hatásuknál fogva a több államra kiterjedő vonatkozásúak, illetve amelyek esetében különösen szükséges, hogy az ellenük folytatott küzdelem közös alapokon nyugodjék.
Ezek a bűncselekményi területek a következők: terrorizmus, emberkereskedelem és a nők és gyermekek szexuális kizsákmányolása, tiltott kábítószer-kereskedelem, tiltott fegyverkereskedelem, pénzmosás, korrupció, pénz és egyéb fizetőeszközök hamisítása, számítógépes bűnözés és szervezett bűnözés.
Gruevski Magyarországon politikai menedékjogot kért, pedig az általa elkövetett bűncselekmények semmilyen módon nem értelmezhetőek politikai bűncselekményként. Az uniós alapszerződés alapján ugyanakkor egyértelműen súlyos bűncselekménynek minősül a korrupció. Az EU 2011/95 Irányelve alapján tehát nem adható menedékjog számára. A hatályban lévő magyar-jugoszláv megállapodás alapján pedig egyértelműen ki kell adnunk Macedónia számára. A magyar hatóságoknak normális esetben nincsen mérlegelési joguk: Gruevskit azonnal vissza kellene küldenünk a macedón hatóságoknak. Kivéve persze, ha a korrupció Magyarországon a komrányzat szerint védendő értéknek minősül
Akik ma itt együtt vagyunk nagyon sok mindenben egyetértünk. Egyetértünk mindenekelőtt abban, hogy Magyarországnak csatlakoznia kell az Európai Ügyészséghez. Csatlakoznunk kell, hogy végre független, elfogulatlan vizsgálatok járjanak végére a Fidesz által üzemeltetett, és a Polt Péter által minden áron leplezni próbált rendszerszintű korrupciónak. Az uniós támogatások szemérmetlen elrablásának azoktól, akiket illet: tőletek, magyaroktól; annak érdekében, hogy Orbán olyan strómanok zsebébe tömködje, akik mögül egyre inkább kikandikál ő maga és közvetlen családja.
Az Európai Ügyészség ügye ugyanakkor túlmutat önmagán. Annak szimbóluma, amiről az Európai Unió végső soron szól: hogy közös nehézségeinkre közös megoldásokat találjunk, közös szabályokat alkossunk és közösen tartassuk be őket mindenkivel: Orbán Viktorral, Mészáros Lőrinccel és Polt Péterrel is.
Nem véletlen, hogy Orbán, Polt és társaik úgy félnek ettől az egyszerű intézménytől. Ők pont az ellenkezőjében hisznek: hogy őrájuk semmilyen szabály nem vonatkozik. Hogy bárkivel bármit megtehetnek: kiszolgáltzatott hajléktalanokkal, lakáskasszásokkal, civilekkel, tanárokkal, egészségügyi dolgozókkal, egyetemekkel, bírókkal, diákokkal, menekültekkel, teljes iparágakkal, vállalkozókkal, szociális munkásokkal – bárkivel, bármikor. Csak éppen rájuk nem érvényes semmilyen közös szabály, jog vagy kötelezettség.
Európa, amivel háborúban állnak, az ellenkezőjén nyugszik, és ezért támadják kétségbeesetten mert az érinthetetlenségüket, az önkényuralmukat, a kivételezettségüket veszélyezteti.
És mi, magyarok is ugyanabban hiszünk, ami az Európai Unió fundamentuma: a jog uralmában, a méltányosság gyakorlásában, az egyenlőségben és a szabadságban. Magyarország mindig is ebben hitt, és az ezt megtestesítő Európa felé törekedett. 1956-ban a pesti srácok ezért harcoltak, hogy most a nevüket egy olyan propaganda szennylap mocskolja, amely totálisan szemben áll mindennel, amiért küzdöttek.
És ezt akarjuk ma is. Soha olyan arányban a magyarok még nem támogatták Uniós tagságunkat, mint napjainkban, a mindent elborító hazug Európa-ellenes propaganda dacára. Talán nem véletlen, és ez a propaganda mégiscsak jó valamire: arra, hogy felnyissa az emberek szemét, hogy ez a tagságunk megkérdőjeleződhet. Hogy az önkény korlátozások nélküli gyakorlása, a közös szabályok maguk képére formálása, a rokonok és a svájci bankszámlák felpumpálása egyesek számára fontosabb lehet, mint a haza sorsa, az 56-os pesti srácok és a mai magyarok álmai és küzdelmei.
Kedves Barátaim!
Európa mi vagyunk, és olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Orbán nem Európa ellen küzd. A pénzére, a támogatásaira nagyon is igényt tart. A háborút ellenünk viseli, kiszolgáltatott hajléktalanok, tanulni vágyó diákok, tisztességes üzletet folytatni kívánó vállalkozók, gyógyulni akaró betegek, csendben, szorgalommal, Európában gyarapodni kívánó családok ellen. És az Európai Unió ebben az ellenünk folytatott hisztérikus és permanens háborúban akadályozza. Ezért plakátolja tele országot hazug jelszavakkal, gyomorforgató, múltunk legrosszabb pillanatait idéző hirdetésekkel – milliárdokért a mi pénzünkből.
Hiszen tudjuk, idehaza is sokan elmondják az igazságot róla és a rendszeréről- többek között azok az emberek, akik itt most felállnak erre a színpadra- De itthon már szabadon garázdálkodhat. Itthon Orbánnak csak egy szavába kerül, és máris beindul az állami propaganda-gépezet, elindul vagy megtorpan a NAV, az Állami Számvevőszék, az Ügyészség.
Csakhogy Európában Orbán Viktor nem kiskirály, nem tudja elleplezni az igazságot. És ez az, ami annyira felbőszíti.
Kedves Barátaim!
Az Európai Parlamentben számos tagállam képviselőjével, az uniós intézmények számtalan képviselőjével beszélgetek folyamatosan a magyarországi helyzetről. És el kell mondjam nektek, hogy soha senkit nem hallottam arról beszélni, hogy Magyarország ellen szeretnének valamit tenni. Ezek az emberek szeretik, tisztelik és becsülik a magyarokat, szeretik Magyarországot. Ők Orbán Viktort nem szeretik.
Ők az Orbán-féle oligarchikus rendszert nem szeretik, éppen azért, amit velünk, magyarokkal tesz. Látják, hogy az Orbán kormány intézményes szinten lopja el a Ti pénzeteket és szabadságotokat. És látják, hogy Magyarország sokkal több, mint Orbán Viktor.
És látják azt is, hogy Orbán Vlagyimir Putyin zsebében van, és bábuként valósítja meg Putyin mestertervét, az Európai Unió szétverését. 62 évvel azután, hogy Nagy Imre és társai, az utca felkelői, a magyar nép nemet mondott az orosz uralomra, és kinyilvánította akaratát az Európához való tartozás iránt, ma egy tolvaj rezsim a saját gátlástalan gyarapodása érdekében elfordítja Magyarországot Európától, amelynek 14 éve tagjai vagyunk 56 álmát megvalósítva. De nem csak Magyarországot árulja el. Orosz zsoldban magát Európát próbálja meg szétzilálni. Aminek a közvetlen árát is veletek, velünk fizetteti meg korrupt és Putyin-szolga rendszerének szimbólumával, a felfoghatatlanul drága és értelmetlen paksi bővítéssel. Amihez minden magyar 400 ezer forinttal járul hozzá feleslegesen. Aminek árából például félmillió kollégiumi férőhelyet és 200.000 bérlakást lehetne létesíteni, hogy rendőri vegzálás és abszurd bírósági perek helyett tisztességes lakhatáshoz juttassunk minden magyart.
Zárásként – hadd térjek rá arra, amit a legfontosabbnak tartok. Hogy mit lehet, és mit kell most tennünk. Néhány hónap múlva – most tavasszal, Európai Uniós választások lesznek. Ennek a választásnak a szokásosnál is nagyobb tétje lesz. Nem csak az múlik rajta, hogy kik képviselik Magyarországot az Európai Parlamentben, mennyit tudnak ott képviselőink tenni Magyarországért, Orbán ellenében. Hanem az is, hogy hányan lesznek ott olyanok, akik orosz zsoldban az Unió meggyengítésén, aláásásán fáradoznak.
Minderre a magyar ellenzéknek egyetlen egy válasza lehet. Azok az itthoni erők, pártok, mozgalmak, civilek, azaz a magyar és az európai demokrácia hívei közösen kell hogy fellépjenek az Orbán rezsim Európa-ellenes erőivel szemben. Az elmúlt években már sok kemény és keserű leckét kaptunk. Megtanulhattuk, hogy ha egy fel és szétaprózódott ellenzék áll ki vele szemben, akkor mindig Orbán és a Fidesz győz. Tanulnunk kell ebből! Mind a józan ész, mind a haza szeretete, mind az Európa iránt érzett aggodalom ugyanazt az utat jelöli ki, az együttműködés útját. Meg kell találnunk közösen a módját, hogy mi, magyarok ne adjunk a jelenleginél is erősebb felhatalmazást, nagyobb lehetőséget Orbánnak és Putyinnak, hogy végbe vigyék Európa elrablását. Én készen állok. Tartsatok velem Ti is. Állítsuk meg őket együtt!
Magyarországon az állami-önkormányzati beruházások 90 százaléka EU-s támogatásból valósul meg. Budapest fejlesztése is szélsőségesen függ a brüsszeli pénzesőtől. A mindent, alapfeladatokat is a megállítandó Brüsszel pénzéből megoldani akaró szemlélet, az Unió célkitűzéseinek, fenntarthatósági céljainak tökéletes figyelmen kívül hagyásával párosulva krízishelyzethez vezethet Budapesten. Információim szerint két nagyberuházás összesen akár 80 milliárd forintnyi remélt fejlesztési forrása is kútba eshet, újabb léket vágva a fővárosi költségvetés már így is süllyedő hajóján, és megoldatlanul hagyva a budapesti vízellátás és szennyvízkezelés egyre súlyosbodó gondjait.
A cső mindkét végén baj van
Budapest két, a Környezet és Energia Operatív Program (KEHOP) szokásos forrásaitól elkülönülten kezelt ún. „nagyprojekthez” is az Unió hozzájárulását reméli a KEHOP keretein belül a 2017-2020-as költségvetési ciklusban. Az egyik az elöregedett, rendszeres csőtöréseket, meghibásodásokat produkáló, az egészségre is veszélyes elemeket (ólom és azbesztcement csövek) is tartalmazó ivóvízhálózat karbantartása, felújítása, cseréje. Ez annál is fontosabb, mert a Fővárosi Vízművek termelt vízmennyiségének 2017-ben 16,3 százaléka „nem számlázott”, azaz lényegében a szivárgások, csőtörések okozta veszteség, ami nagyon magas, ráadásul 2016-hoz képest növekedett. Ausztriában ugyanez az arány például 10 százalék alatt van, és az európai ivóvíz irányelvnek az Európai Parlamentben most folyó vitája során egyértelműen ezt az arányt tűztük ki célul. Tarlósék a több tíz milliárdra rúgó költségeket alapvetően uniós pénzből fedeznék, tekintve, hogy a 2012-ben 100 százalékban önkormányzati tulajdonba vett Fővárosi Vízműveknek elég alaposan betett a rezsicsökkentés, ami a beruházási, karbantartási költéseken is meglátszik: az „anyag jellegű ráfordítások” a 2015-ös több mint 20 milliárdról kevesebb mint 16 milliárdra csökkentek. Az amúgy is ramaty állapotú vízvezetékrendszer teljesen amortizálódhat, ha külső forrásból sürgősen meg nem finanszírozzák a karbantartást és a cserét.
Csőtörés a Szent Gellért térnél (fotó: boon.hu)
A másik nagyberuházás, amihez a főváros EU-s támogatást remél, a csepeli szennyvíztisztítóban képződő szennyvíziszap eltüntetését célzó égetőmű. A szennyvíziszap elhelyezése jelenleg problémás, az óriási mennyiségű képződő iszaptól leginkább lerakással szabadulnak meg, de ez sem környezeti, sem költségoldalról nem ideális, az új uniós körforgásos gazdaság csomag eredményeképpen pedig a lerakást, mint hulladékkezelési gyakorlatot fokozatosan ki kell vezetni. Erre találták ki megoldásként egy jelentős méretű hulladékégető megépítését, ahol a szennyvíziszaptól égetéssel szabadulnának meg. A csepeli szennyvíztisztító üzemeltetője szintén a Fővárosi Vízművek, amely – ha már megfelelő karbantartásra, üzemeltetésre sincs pénze – elképzelhető, mekkora forrásokat tud mozgósítani egy jelentős, akár 60-80 milliárd forintba is kerülő égetőmű létesítésére. A főváros szintén egy pénzügyi armageddon szélén táncol, az idei költségvetésében a 245,4 milliárd forintnyi bevételhez 376,8 milliárd forint kiadás társul, azaz 131,4 milliárd forintos, a bevételek 50 százalékát meghaladó, gigászi mértékű hiány mutatkozik. Ebbe a költségvetésbe egy gáztűzhely sem fér bele, nemhogy egy 60-80 milliárdos égetőmű.
Megállítjuk Brüsszelt, de a pénze nélkül végünk
Ebben a helyzetben a főváros kurucos lendülettel a milliárdokért alázott Brüsszel pénzéből próbálja megoldani égető gondjait. Mindkét nagyprojektre a KEHOP keretén belül próbálnak forrást találni, hogy a reménytelen pénzügyi helyzetbe szorított Fővárosi Vízművek, vagy az óriáshiánnyal küszködő főváros helyett az uniós adófizetők finanszírozzák a budapesti ivóvízhálózat felújítását és a szennyvíztisztítás során képződött hulladék eltüntetését is. Az ivóvízhálózat rekonstrukciójára 27,7 milliárd forintot szánnak a KEHOP 2.1.5. kiírás keretében (ez egyébként közel 70 százaléka a teljes összegnek, amit Budapest a 2017-2021 Környezeti Program Alapján ebben az időszakban az ivóvízszolgáltatás javítására és biztonságára összesen szán, a lakossági és a fővárosi forrásokat is ideértve, azaz vagy megfinanszírozzák a holland adófizetők a budapesti vízhálózat rekonstrukcióját, vagy a legnagyobb csőtörések elhárításán kívül másra nem nagyon jut forrás). Efölött örvendezett szeptember végén a Fővárosi Közgyűlésben Haranghy Csaba, a Fővárosi Vízművek vezérigazgatója is, hogy most végre elindulhat egy újabb fejlesztés, és most csinálnak új terveket a csőrekonstrukciókkal kapcsolatban. Arra a kérdésre, hogy enélkül a mai ütemben hány száz év alatt újulna meg a rendszer, nem válaszolt, mert szerinte félrevezető lenne arról beszélni, de most úgy tűnik, hogy végre van reális esély, hogy gyorsabb ütemű fejlesztéseket kezdenek el.
A szemétégető ügyében is az uniós adófizetők pumpolása a legjobb, ami eszébe jutott Tarlóséknak és a kormánynak. Tavaly októberben 50 milliárd forint EU-s támogatás bevonásáról döntöttek a projektbe. A kormány annyira biztos a dolgában, hogy önrészre a közelmúltban már hitelt is vett fel. Két héttel ezelőtt állapodtak meg az Európai Beruházási Bankkal egy 70 milliárd forintos hitel folyósításáról, amely uniós projektek önrészének finanszírozását célozza (mert a jobban teljesítő Magyarországnak saját pénze már erre sincs – EU-s hitelből fizetjük ki az EU-s támogatások önrészét). A hitelmegállapodásban nevesített uniós projektek között a budapesti ivóvíz-szolgáltatás fejlesztése is szerepel, azaz gyakorlatilag tényként kezelik, hogy ez EU-s finanszírozással fog megvalósulni.
A csepeli szennyvíztisztító építés közben (fotó: legifoto.hu)
De mi van, ha a nagybácsi nem fizeti ki a kártyaadósságot?
A magyar kormány a rezsicsökkentéssel minden szakértő által egyöntetűen előrejelzett módon lehetetlen helyzetbe hozta saját közműcégeinek többségét a pillanatnyi politikai haszon reményében. Ennek következményeit a hulladékszállítási rendszer folyamatban lévő összeomlásában már napi szinten tapasztaljuk, de a víziközmű-szolgáltatás is ki van véreztetve, az elmaradó karbantartások, fejlesztések miatt halmozódó belső adósság egyre növekszik, ezt pedig a Brüsszellel szabadságharcban álló kormány Brüsszellel igyekszik kifizettetni. Csakhogy több forrásból származó információim szerint az Európai Bizottság egyáltalán nincs oda az ötlettől, hogy ő fizessen. Nem azért, mert migránspárti összeesküvés keretében szeretnék megsemmisíteni a magyar kormányt. Hanem azért, mert szerintük az uniós támogatások folyósításának pontos, a magyar kormány által is jól ismert szabályai vannak, és a projektek ezeknek nem felelnek meg. Magyarán arra szeretnének pénzt adni, amire az való, nem pedig a kormány saját cinikusan hülye döntéseiből fakadó akut problémák tűzoltására.
A Bizottság álláspontja szerint ugyanis az ivóvízhálózat karbantartása a fenntartó feladata, amelyet a szolgáltatásból származó bevételekből kell finanszíroznia. Működésre, azzal összefüggő karbantartásokra az Unió nem ad pénzt. Ha a kormány erőszakkal lenyomja a szolgáltatás árát arra a szintre, ahol annak alapműködése már nem finanszírozható, az a kormány baja, és ebből a bajból nem kohéziós politika feladata kirángatni őket. Az ivóvíz minőségének javítására szánt uniós forrásokat ráadásul elsősorban olyan szolgáltatási területekre szeretnék koncentrálni, ahol az EU-s előírásoknak nem megfelelő vízminőség tapasztalható, elsősorban az Alföld területén, Békésben, Csongrádban, Hajdú-Biharban. Sem a cél (a hiányzó fenntartás pótlása uniós forrásokból), sem a szolgáltatási terület nem tartozik a prioritások közé.
A hulladékégető esetében a Bizottság a körforgásos gazdaság csomag rendelkezéseire, és a hulladékhierarchiára mutogat. Szerintük a hulladék elégetése egy nem kívánt hulladékkezelési forma, amit fokozatosan vissza kell szorítani az Unióban. Ebbe pedig semmiképpen nem fér bele egy rettenetesen drága új égetőmű, amelyik az ott termelt energiát is jobbára csak a nedves szennyvíziszap előzetes szárítására használná, hogy egyáltalán el lehessen égetni, bár még így is valószínűleg kommunális hulladékot kéne belekeverni, hogy égethetővé váljon. Amely kommunális hulladéknál pedig végképp a szelektív gyűjtés és újrahasznosítás irányába kellene mozdulni. Egy új égetőmű ráadásul folyamatosan „eszi”, igényli a hulladékot ahhoz hogy rentábilisan működtethető legyen, azaz jó előre, akár évtizedekre keresletet teremt a hulladékra, megakadályozva, hogy a hulladékkezelésben az újrahasznosítás és hulladékmegelőzés irányába mozduljunk el. Az EU-nak nem érdeke egy célkitűzéseivel homlokegyenest ellenkező, méregdrága nagyberuházás finanszírozása. Az egyeztetések jelenleg is folynak, hogy az égetőművön túl milyen egyéb megoldások lehetségesek a szennyvíziszap ártalmatlanítására, de az új égetőmű létesítése aligha kap zöld lámpát.
Nagyon valószínű, hogy ezeknek a pályázatnak számláit soha nem térítenék vissza. Más forrásra azonban sem a Vízműveknek, sem Tarlósnak nincs ötlete, és egyelőre az sem látszik, hogy az állam örömmel beszállna. Mintegy 80 milliárd forintra, az ez évi fővárosi költségvetés bevételi oldalának egyharmadára, úgy néz ki hiába számít Tarlós István. Ennek hiányában pedig végleg szétrohadhat a budapesti ivóvízrendszer, és derékig gázolhatunk a szennyvíziszapban. Szép munka volt ezt így összehozni. Tarlós Istvánt újra Budapest élére!
Csekély esély van rá, de nem lehetetlen a Párizsi Egyezményben kitűzött 1,5 fokos szinten tartani a globális éghajlatváltozást a század végéig, de ehhez az eddigiekkel összehasonlítva radikálisan nagyobb szabású, határozottabb, gyorsabb lépésekre van szükség. A jelenlegi vállalások, célkitűzések és politikák eredménye a Párizsi Egyezmény célkitűzését kétszeresen meghaladó, 3 fokos hőmérsékletemelkedés lesz 2100-ig. Pedig érdemes lenne megtenni az erőfeszítéseket: nem hogy a 3 fokos, de még a 2 fokos klímaváltozáshoz képest is elképesztő különbségek vannak a természeti rendszerekben tapasztalható, a közegészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásokban, ha sikerül tartani a 1,5 fokos célkitűzést. Nagy vonalakban ez a következtetése az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének ma publikált különjelentésének.
A jelentés különösen fontos jelzés a Párizsi Egyezmény végrehajtására koncentráló, év végi katowicei klímacsúcs előtt. Világossá teszi, hogy minden célszámot, nemzeti vállalást, kötelezettséget, amikről eddig tárgyaltunk sutba kell dobni, és a politikai patikamérlegelések, napi érdekek vezérelte óvatoskodás helyett egyértelműen a másik végéről kell megfogni a dolgot. Nem az a kérdés, hogy mekkora kibocstáscsökkentést lehet kialkudni, hanem hogy mekkorára van szükség ahhoz, hogy 1,5 fokon tartsuk a klímaváltozást, és csupán arról érdemes egyeztetni, hogy ezt a csökkentést pontosan hogyan érjük el. És ebben Európának, illetve Magyarországnak is határozott szerepet kell játszania. Az eddigi vállalásaink messze vannak a szükségestől 2050-ig nem csak hogy egy ténylegesen dekarbonizált gazdaságot kell megteremtenünk az EU-ban, de jelentős „negatív kibocsátásokra”, azaz nettó CO2-megkötésre is szükség lesz, hogy tartani tudjuk a 1,5 fokot. Ez komoly tájhasználatváltást, a mezőgazdasági gyakorlat teljes átalakítását, CO2-megkötésre optimalizált erdőpolitikát fog igényelni. Ennek fényében ma Európában még a tarkólebbenyében sem lehet senkinek olyasmi, ami a magyar energiastartégiában nyíltan szerepel, hogy a szénbányászat újraindításával próbálna bármit is elérni. Az ilyen dokumentumok egyszerűen a pusztulásba vezető út részletes leírásai.
Nagyon fotnos, hogy ennek tudatában készüljenek az államok a katowicei COP24-re, mert itt tudjuk most hozzáigazítani a vállalásokat a Párizsi Egyezmény célkitűzéseihez. A következő átfogó IPCC-jelentés az AR6 2022-ben esedékes, ha akkor kezdünk el cselekedni, akkor valószínűleg lekéstük a csatlakozást a klíamváltozás megfékezéséhez.
Márpedig elképesztően sok múlik akár fél fokon is, és talán ez a másik fontos tanulsága a jelentésnek. Az egyre pontosabb klímamodellek alapján ma már sokkal világosabban látjuk, hogy komplett ökoszisztéma-típusok, negyed kontinensek sorsa, a klímamenekültek számában százmilliókban mérhető különbségek, munkahelyek milliói múlnak azon, hogy sikerül az a 1,5 fok, vagy kicsit megcsúszunk, és 2 lesz belőle. Óriási különbségek vannak, a levegőminőséget, az egészségügyi hatásokat, a sarki jégtakaró és a biológia sokféleség csökkenését, a tengerszintemelkedést, a vízhiányt, az extrém időjárási jelenségek gyakoriságát vagy akár a munkahelyek számát tekintve is. 1,5C= 68%-kal több zöld munkahely 2030-ra (6 millió fosszilis üzemanyag alapú munkahely eltűnik, de a helyébe 24 millió plusz munkahely képződik az új iparágakban). 40 év alatt világszerte akár 196 millió korai halálozás megelőzhető a 1,5 fokos cél elérésével a 2 fokhoz képest. Tulajdonképpen ez sokak (egész városok, térségek) számára élet vagy halál kérdése.
Magyarországon különösen nem mindegy, hogy mennyire leszünk sikeresek. A Kárpát-medence különösen sérülékeny a klímaváltozás hatásaival szemben. A közelmúltban megjelent Magyarország Nemzeti Atlasza is rámutat a arra, hogy milyen különbségeket tapasztalhatunk meg attól függően, hogy mennyivel változik a globális klíma. Még a 1,5 fokos globális érték is könnyen 2-3 fokos itthoni átlaghőmérséklet-emelkedést okozhat 2100-ig, ha ugyanez 2 fok globálisan, itthon akár a 3,5 fokot is meghaladhatja a melegedés. Hogy ennek milyen hatása lehet, azt jól bemutatja ugyanezen atlasz ábrája, ami az éghajlati körzetek eltolódását mutatja az elmúlt 100 évben, ami alatt Magyarországon kb. 1,5 fokos hőmérsékletemelkedés volt tapasztalható. Életünk, élővizeink, mezőgazdaságunk, erdőink, munkahelyeink, egészségünk sorsa múlhat azon, hogy az a kis 0,5 fok sikerül-e, vagy sem. De az a kis 0,5 fok biztosan nem sikerül, ha a kormányunk mindent megtesz, hogy az Unió – amúgy elégtelen – klíma- és energiacéljai helyett a német autógyártók profitját védelmezze minden eszközzel, ahogyan azt Szíjjártó Péter külügyminiszter nyíltan bevallotta. Az új IPCC-jelentés fényében az ilyen megnyilatkozások, különösen pedig az ilyen politikák egyszerűen az emberiség elleni bűnöknek számítanak. Így is kell fellépni ellenük.
A Miniszterelnökség és a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda között létrejött, és Ferjancsics László váci önkormányzati képviselő adatkérése nyomán birtokomba került szerződés szerint a kormány a hivatalban igazságügyminiszter ügyvédi irodáját bízta meg a magyar fél képviseletével abban a perben, amelyet Ausztria indított az Európai Bizottsággal szemben az Európai Bíróságon, a paksi bővítéshez nyújtott magyar állami támogatás jogszerűségét , és az ahhoz adott uniós jóváhagyását kifogásolva. Az osztrák fél szerint a döntés versenytorzító hatású, és sérti az európai versenyjogot. Ebbe a perbe avatkozott be az Európai Bizottság oldalán a magyar kormány, amelynek a tisztességes versenyről alkotott fogalmait semmi sem illusztrálja jobban, mint a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Irodával kötött szerződés.
A szerződés szerint az igazságügyminiszter résztulajdonában álló ügyvédi iroda már a csupán azért több mint nettó 50 millió (bruttó 64 millió) forintot kasszíroz, hogy elemzi az Európai Bíróságnak az Ausztria által a Hinkley Point C brit atomerőmű állami támogatása miatt indított perben hozott ítéletét. Ezen felül bruttó120.000 forintos órabérben képviselik a magyar kormányt a perben, maximum nettó 236 millió (bruttó 300 millió( forintos keretösszegig, összességében tehát 364 millió forint juthat az igazságügyminiszter cégének a kormány képviseletéért.
Külön pikantériája a szerződésnek, hogy az kiköti, hogy a Nagy és Trócsányi Ügyvédi irodának szorosan együtt kell működnie Trócsányi igazságügyminiszterrel a per során – elborzadva gondolunk bele, hogy ha ez nem szerepelne a szerződésben, vajon Trócsányi cége szóba állna-e Trócsányival? Hogy a finom belsős poénok, vagy az arcátlanság világcsúcsa-e, azt döntse el mindenki maga, de a szerződés II/5. pontja azt is megállapítja, hogy a Megbízott (Trócsányi cége) esetében összeférhetetlenség nem áll fenn, és amennyiben ebben változás állna be, arról az ügyvédi iroda haladéktalanul értesíti a kormányt (benne gondolom Trócsányi minisztert, aki jeges rémülettel fog a szívéhez kapni, hogy micsoda nepotizmus zajlik már itt a háta mögött).
Emlékeztetőül: Trócsányi ügyvédi irodája már korábban a kritikák kereszttüzébe került, mivel első ránézésre is a miniszteri megbizatással összeférhetetlen feladatokat kapott a kormánytól. Ez a mostani kör azonban alighanem minden korábbit felülmúl, és a kormány nepotista, korrupt gyakorlatában is szintugrást jelent. Világos, hogy a kormány tagjai maradéktalanul elvesztették a kontrollt önmaguk felett, és nem lehetséges a korrupciónak olyan nyilvánvaló és megkérdőjelezhetetlen gyakorlata, amitől legalább a kormány miniszterei megpróbálnák megtartóztatni magukat.
A nukleáris energia szerepe – szemben a magyar kormányközeli szereplők által közvetített alternatív valósággal – világszerte csökken. A futó projektek jelentős része, köztük a Roszatom beruházásai is, súlyos késésekkel, költségtúllépésekkel, finanszírozási gondokkal, mindent átható korrupcióval, biztonsági problémákkal küzdenek. Sorozatom első részében Lengyelország atomálmainak zökkenőiről írtam. A második epizód témája az volt, hogy az „illiberalizálódás” útján messze Magyarország előtt járó, de Orbán Viktor számára példaképül szolgáló Törökországban hogyan küzd a mindenhatónak gondolt állam azzal, ha kedvenc projektjének, az Akkuyu atomerőműnek az árampiaci és finanszírozási lábai inogni kezdenek. A mostani, harmadik részben egy szinte minden szempontból riasztó, és az Európai Unió rosszallását is kiváltó projekt, Beloruszia osztroveci atomerőművének kálváriája kerül terítékre.
Ha van „állatorvosi ló” nukleáris iparban, akkor Fehéroroszország első atomerőműve mindenképpen az: a 2013 óta zajló projekt során eddig tucatnyi súlyos technikai melléfogás és több komoly baleset is előfordult. A beruházás leginkább arra példa, hogy miért nem szabad egy ekkora vállalkozást a Roszatomra bízni, és miért nem lehet az egyébként Paksra is szánt VVER-1200-as reaktorblokkokban megbízni.Már a telephely kiválasztásánál is hibáztak: 2008-ban úgy határozták meg a beruházás helyszínét – légvonalban alig 10 kilométernyire a litván határtól –, hogy nem végezték el az Espoo-i Egyezményben előírt, a határon átívelő környezeti hatások felmérését célzó nemzetközi vizsgálatot. Ezt most utólag készítik el, az építkezés viszont zajlik, ami az egyezmény szerint jogsértőnek minősül. Más nemzetközi szabályokat is sért a helykijelölés: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 2013-as, már a fukusimai tapasztalatokat figyelembe vevő ajánlása szerint nem épülhetnek atomerőművek nagyvárosok 100 kilométeres körzetében. Osztrovec viszont mindössze 40 kilométerre van Litvánia fővárosától, Vilniustól, és egy esetleges nukleáris baleset közvetlen hatásai azonnal elérnék a litván lakosság egyharmadát.
A helyszínnel további problémák is akadnak, például a földrengésbiztonság területén. Az elmúlt négyszáz évben – ami földtani értelemben nem számít különösebben hosszú időnek – mintegy 40 nagyobb földmozgás volt a régióban; az utolsó kettőre a 80-as évek végén került sor, jelezve, hogy a terület geológiailag továbbra is aktív. A potenciális fehéroroszországi atomerőmű-helyszínek kiválasztását célzó, 1993 óta zajló kutatás Osztrovecet a nem megfelelő lokációk közé sorolta. Az, hogy ennek ellenére a nukleáris létesítményt mégis ott kezdte el építeni a Roszatom, arra utal, hogy a műszaki és a gazdasági racionalitáson kívül vannak más szempontok is. Mintha az atomerőmű Oroszország bosszúprojektje lenne a túlzott tempóban önállósuló Litvánia megbüntetésére. Ilyesmire utal a nemzetközi kötelezettségek sorozatos megsértése is. A már említett Espoo-i Egyezmény mellett a környezeti információk hozzáférhetőségéről szóló Aarhusi Egyezmény előírásait sem sikerült betartani. Az illetékes jogi fórumok az elmúlt években mindkét egyezmény megsértését kimondták (az Aarhusi Egyezménnyel kapcsolatban egymás után háromszor, 2011-ben, 2014-ben és 2017-ben is). A döntések leszögezik: Fehéroroszországban hiányoznak a közvélemény érdemi informálását és a társadalmi részvételt szolgáló jogi keretek. Sőt, semmi nem akadályozza meg például, hogy az adatnyilvánosságért küzdő civil aktivistákat börtönbe zárják. Ráadásul egy 2012-es Nemzetközi Atomenergia Ügynökség-vizsgálat azt is megállapította, hogy a belorusz nukleáris hatóság technikai hozzáértése és függetlensége sem megfelelő szintű egy atomerőmű-építés végig viteléhez.
A 2013 óta épülő erőmű hűtését Paks I-hez és Paks II-höz hasonlóan folyóvízzel tervezik megoldani. Nem vizsgálták meg viszont kellő alapossággal, hogy milyen hatással lesz a projekt a Neris és a Nemunas folyók vízgyűjtőjére, ami újabb konfliktusforrás Litvániával, mivel a vízgyűjtőterület egy része a balti államhoz tartozik.
A fentiek miatt az osztroveci építkezés leginkább a litvánokat zavarja – de nem egyedül őket. Az építkezésen ugyanis ismétlődően fordulnak elő olyan mozzanatok, amelyek egész Európában aggodalmat keltenek. Eddig tíz enyhébb vagy komolyabb műszaki hibára illetve balesetre derült fény, és három haláleset is történt. A legnagyobb visszhangja annak az esetnek lett, amikor az egyik reaktortartályt nagy magasságból leejtették, és az megsérült. Ami ezután történt, az megerősíti azokat a vélekedéseket, hogy Csernobil szelleme tovább kísért a térségben: a belorusz hatóságok először megpróbálták eltitkolni a balesetet, majd – miután a sajtó nyilvánosságra hozta – alkudozni kezdtek a Roszatom illetékeseivel a sérült reaktortartály beépítéséről. Végül a belorusz fél úgy döntött, hogy nem kér a selejtessé vált alkatrészből, amire a Roszatom úgy reagált: szerintük a tartálynak nincs komolyabb baja, majd beépítik máshol (például Pakson?). Megsérült egyébként a másik, szintén Osztrovecbe szánt reaktortartály is: azt a vasúti szállítás közben verték oda egy felüljáró tartópilléréhez.
Mikhail Mikhadyuk, Fehéroroszország energiaügyi miniszter-helyettese nem tartja túl nagynak a hibák számát, annak ellenére sem, hogy a kiszivárgott információk rendszerszintű problémákra utalnak. A munkavédelem elhanyagolására, a biztonsági kultúra és az átláthatóság hiányára, az utasítások és előírások visszatérő megszegésére, a felügyeleti és ellenőrzési gyakorlat hiányosságaira. Az Átlátszó belorusz és lengyel forrásokra támaszkodó írása szerint még a fehéroroszországi szabályokat sem tartják be az építkezés során. Például a kivitelezésben részt vevő egyik cégnek, a belorusz JSC Stroitelnek hiányoznak a szükséges tanúsítványai, így semmilyen munkálatot nem végezhetne az erőmű területén. Ennek ellenére a szóban forgó vállalkozás építette ki az automata tűzoltó rendszert, a leállás esetén az áramellátást biztosító dízelgenerátort, és az áramtermelő turbinák hűtését (ugyanolyat, mint ami 2015-ben az oroszországi rosztovi erőműben tüzet okozott). Fehéroroszország folyamatosan akadályozza a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség SEED (Site and External Events Design) felülvizsgálati misszióját is, így az ellenőrök csak ún. immateriális projektértékelést végezhettek. A SEED-misszó keretében vizsgálandó 6 kritérium közül így azonban csak kettőt vizsgálhattak, és ezek közül az egyiket is csupán részben. A helyszíni szeizmikus tevékenységekre és a geológiai alkalmasságra vonatkozó vizsgálat valamint a környezeti hatások elemzése sem része így az eljárásnak. Végül a kormány nem járult hozzá, hogy a NAÜ 2016-os látogatása során készült jelentést nyilvánosságra hozzák.
Fehéroroszország már korábban kötelezettséget vállalt ugyan arra, hogy 2011-ben elvégzi a kockázat- és biztonsági értékeléseket (a stressz-teszteket), de a felülvizsgálat következtetése és ajánlásai máig nem ismertek. Időközben Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke is felszólította Fehéroroszországot, hogy nemzetközi felügyelet mellett végezze el a hiányzó vizsgálatokat, tavaly nyáron pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlése fogadott el az építkezés leállítását sürgető határozatot, egyelőre eredménytelenül. Továbbra sincs válasz olyan lényeges kérdésekre, mint az alacsony minőségű kivitelezés hatása a létesítmény biztonságára, vagy a repülőgép-becsapódás ellen védő boltozat hiánya. Finnországban, ahol hasonló konstrukciójú erőmű épül, a Roszatom a fukusimai tapasztalatok után utólag vállalta a védőhéjazat beépítését (1 milliárd eurós felárért), Fehéroroszország viszont nem állt elő ilyen kéréssel.
A Roszatom eredetileg az első blokk 2019-es üzembe helyezését ígérte, ezt azonban a sorozatos bakik miatt nehéz lesz tartani. Az egész beruházás kapcsán mégis az a legfőbb dilemma, hogy mi szüksége van Fehéroroszországnak egy új atomerőműre. A pangó gazdaságú országban nincs energiahiány, a tervezett két új blokk egyike kizárólag exportra termelne, miközben a posztszovjet állam szomszédai közül Oroszország maga is nagy energiaexportőr, Lengyelország és Litvánia pedig deklarálta, hogy nem kér az atom-áramból. Ezen a ponton pedig sokadszorra merül föl a magyar párhuzam: Paks II.-t is földrengésveszélyes helyre építi a Roszatom, nálunk is súlyos hiányosságok voltak a megalapozó vizsgálatoknál, a paksi beruházás körül is sűrű a titokháló, és mi sem tudjuk, mit fogunk kezdeni a relatíve drága atomerőművi árammal – ugyanúgy, ahogy a fehéroroszok.
A törökországi Akkuyu atomerőmű építése (forrás: DW.com)
A nukleáris energia szerepe – szemben a magyar kormányközeli szereplők által közvetített alternatív valósággal – világszerte csökken. A futó projektek jelentős része, köztük a Roszatom beruházásai is, súlyos késésekkel, költségtúllépésekkel, finanszírozási gondokkal, mindent átható korrupcióval, biztonsági problémákkal küzdenek. Az ezekről szóló sorozat második részében a viharos történetű török atomerőmű építést mutatom be.
A törökországi Akkuyu atomerőmű ugyanúgy államközi szerződés alapján létesül(ne), mint Paks II., és ugyanazt a VVER 1200 reaktortípust fogja használni. A tervezett teljesítménye (4800 MW) a duplája a magyar erőműének, és jelentős különbség az is, hogy tengerpartra épülne, tengervíz-hűtéssel. Az már csak menet közben derült ki, hogy ezzel a technológiával a Roszatomnak nincsenek még tapasztalatai.
Törökország számára az atomenergia mindig is politikai kérdés volt, az ország önállóságának és erejének egyik régóta vágyott szimbóluma. Először 1955-ben írtak alá nukleáris együttműködési megállapodást egy atomhatalommal, akkor még az USA volt a kiszemelt együttműködő partner. A következő fél évszázad a kudarcba fulladt próbálkozások története. A csernobili katasztrófa után, 1986-ban átmenetileg lekerült a napirendről az előkészítés, és nem használtak a költséges projekt megvalósításának a török állam ismétlődő pénzügyi krízisei sem. A szándék ugyanakkor ma is él, a török politikai elit a saját atomerőművet valamiért a nemzeti nagysággal azonosítja, Erdogan elnök pedig – Orbán Viktorhoz hasonlóan – olyasmit forgat a fejében, hogy egy hosszú távú közös atomprojekt a két ország kapcsolatait is évtizedekre rendezné.
Az Akkuyu öblöt 1976-ban választották ki helyszínül, az új partnerrel, a Roszatommal viszont csak 2009-ben állapodtak meg. A beruházást még az ezredfordulón határozta el a török kormány – az Orbán-kabinethez hasonlóan az alternatívák vizsgálata nélkül (miközben Törökország bizonyíthatóan 10 ezer megawattnyi, gazdaságosan kiaknázható szélenergia-kapacitással rendelkezik, a napenergia-tartalékai pedig szinte kimeríthetetlenek) -, ám kimutatható megtérülést már az akkori, Fukushima előtti viszonyok között sem sikerült produkálni, így a török állam magába az üzletbe végül nem szállt be, a pénz előteremtésének feladatát a Roszatomra hagyta. Az orosz cég teljesen saját erős kivitelezést vállalt – az eredeti terv az volt, hogy ún. BOO (build-own-operate) konstrukcióban létesül az erőmű, vagyis a Roszatom építőként, tulajdonosként és üzemeltetőként is szerepet játszik a projektben –, ezt a számítást a gazdasági válság húzta keresztül. A kormány helyére így végül török magáncégek (a Kolin és Kalyon társaságok) léptek, ők azonban nemrég menekülőre fogták a dolgot, már az új bekerülési kalkulációk ismeretében.
Az oroszok Törökországban is létrehoztak egy projektcéget a fővállalkozói-generálkivitelezői feladatok ellátására. Az Akkuyu NGS Electricity Joint Stock Company részvényei orosz tulajdonban, a Roszatom különféle leánycégeinek kezében vannak (az Atomstroyexport, a Rosenergoatom és a Rusatom Energy International együttesen mintegy 98 százalékos részesedéssel rendelkezik).
A beruházás előkészítése 2010-ben kezdődött el. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 2013-ban riasztó jelentést adott közre a projektről, amelynek egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a török hatósági rendszer nincs felkészülve egy ekkora nukleáris beruházás kezelésére, a nukleáris hatóság függetlensége pedig nem garantálható. 2014-ben úgy hagyták jóvá a projekt környezetvédelmi engedélyét, hogy maga a hatósági folyamat még nem zárult le – a dokumentummal szerettek volna kedveskedni a Törökországba látogató Putyin elnöknek. A török környezetvédelmi engedély kísértetiesen hasonlít a magyarra: nem foglalkozik érdemben az atombalesetek kockázataival, a kiégett fűtőelemek és a leszerelési hulladékok kezelésével, valamint a felelősségbiztosítás kérdésével (jellemző példa, hogy a vonatkozó török törvények szerint a maximális felelősségvállalás mértéke 19 millió euró, miközben például a csernobili katasztrófa kárait 150-180 milliárd euróra becsülik. Az Akkuyu erőmű elnagyolt környezetvédelmi engedélyével szemben a Greenpeace közlése szerint tucatnyi per van folyamatban Törökországban.
A tervek szerint egyenként 1200 MW-os blokkot építenek fel fel 2019 és 2022 között, nagyrészt üzleti alapon. A beruházó és a török kormány úgy kalkulált, hogy az új atomerőmű működésének első 15 évében az első két blokkban termelt áramnak a 70, a második két blokkban termelt áramnak pedig 30 százalékát előre rögzített, kilowattóránként 27 forintos áron veszi át a török áram-nagykereskedő, a megtérülési kockázatok egy részét szétterítve a török adófizetők és áramfogyasztók között. Ez olyasféle megoldás, mint amit Nagy-Britannia választott a Hinkley Point C atomerőmű felépítéséhez – mint emlékezetes, azt a modellt jelenleg az Európai Bíróság vizsgálja (ilyen veszélytől Törökországnak egyelőre nem kell tartania).
Időközben a költségek eszkalálódása és az atomenergia egyre nyilvánvalóbb árhátránya miatt két nagybefektető kilépett az összességében 20 milliárd dollárt összeadó társaságból. A két érintett török cég összességében a szükséges tőke 49 százalékát adta volna (a Roszatom ragaszkodik a többségi, azaz legalább 51 százalékos részesedéshez, és maga a beruházási szerződés is tartalmazza, hogy az orosz atomcég tulajdonhányada nem csökkenhet 51 százalék alá), a visszalépés nyomán erősen bizonytalanná vált a befejezés.
A török kormány most a Roszatommal együtt állami vállalatokat próbál rábírni a részvételre, az elsődleges célpont az Euas energiaholding. Végső megoldásként szóba került a magyar verzió is, vagyis az, hogy orosz állami hitelből építkeznének. Miközben a független szakértők biztosra veszik a csúszást, a hivatalos beüzemelési dátum továbbra is 2023, a török köztársaság kikiáltásának századik évfordulója, az elvárás pedig az, hogy az erőmű a munkába állása után a török áramigény 10 százalékát biztosítsa. Közben azonban Törökország már most lényegesen olcsóbban jut áramhoz a saját naperőműveiből – tavaly a beépített naperőmű-kapacitás már megközelítette a 2,7 GW-t – mint a tervezett atomerőműből, így a Roszatom-projekt közgazdasági szempontból mind kevésbé értelmezhető, egyre inkább politikai vállalkozásnak látszik.
Főállású gyakornokot keresek brüsszeli irodámba 2018. szeptember 1-e és 2019. január 31-e közötti időszakra.
A gyakornok feladata a brüsszeli képviselői iroda munkájának segítése, többek között tematikus összefoglalók készítése, szakmai rendezvények szervezése és azokról beszámolók írása, angol-magyar illetve magyar-angol fordítások készítése.
Jelentkezési feltételek: Legalább középfokú angol nyelvtudás és szakmai érdeklődés környezetpolitika és/vagy korrupció elleni harc, és/vagy klíma és energiapolitika, és/vagy romapolitika területén.
Előnyt jelent a fenti szakpolitikai kérdésekkel foglalkozó intézmények keretein belül (fő- vagy részállású alkalmazott, vagy gyakornok), és/vagy magasabb szintű angol nyelvismeret és/vagy további nyelvismeret, különösen francia és/vagy német nyelvismeret és/vagy szakmai tapasztalat a képviselő valamely szakterületén és/vagy uniós intézményi tapasztalat. PM vagy Együtt párttagok ajánlása előnyt jelent.
A gyakornok a gyakorlat ideje alatt javadalmazásban részesül (1000 EUR/hó) melyből utazási, lakhatási és alapvető megélhetési szükségleteit Brüsszelben fedezni tudja.
A jelentkezés módja: angol nyelvű, a szakpolitikai érdeklődésre és tapasztalatra is kitérő motivációs leveled és életrajzod küldd el 2018. június 15-ig a benedek.javor@europarl.europa.eu címre. A levél tárgyába kérlek írd be, hogy „gyakornok”.
A Sajtószabadság Világnapján ideje szembenéznünk azzal, hogy a médiapiac eltorzítása, az újságírók és sajtótermékek ellehetetlenítése, tényfeltáró újságírók meggyilkolása nem harmadik világbeli, közép-ázsiai vagy az orosz médiapiacok sajátossága csupán, hanem immár Európán belül is a mindennapok része lett. Daphné Caruana Galizia és Jan Kuciak meggyilkolása, a magyar, lengyel, bolgár vagy horvát sajtóhelyzet, az álhírek és az orosz propaganda járványszerű terjedése számvetésre kell, hogy kényszerítse az EU-t. Nem maradhat az eddigi elegáns távolságtartás ezektől a problémáktól, arra hivatkozva, hogy a médiaügyek tagállami hatáskörbe tartoznak. A minőségi újságírás helyzete általában is válságos, a médiafogyasztási szokások átrendeződése, az közösségi média és az ingyenes tartalmak előretörése, a digitalizáció miatt. A tulajdonosi és tőkekoncentráció a médiapiacon a sajtó sokszínűségét, függetlenségét és kiegyensúlyozottságát veszélyezteti. Az idő- energia- és pénzigényes tényfeltáró újságírást egyre kevesebb médiaműhely engedheti meg magának Európa-szerte. Máltán és Szlovákiában Európában már rég elfeledettnek gondolt újságírógyilkosságok történtek. Magyarországon és Lengyelországban a sajtó direkt és indirekt politikai elnyomása a múlt legsötétebb árnyait hozta vissza. Három perc a magyar közszolgálati televízióból bárkit meggyőz arról, hogy hatalmas baj van – ezt a demonstrációs eszköz szerepet azért köszönjük meg az ott dolgozóknak.
Az EU-nak be kell látnia, hogy a független, minőségi média megmaradása a demokratikus működés fenntartásának az elengedhetetlen eszköze a tagállamokban, demokratikus tagállamok nélkül pedig nem csak demokratikus, de semmilyen EU nincsen. Nem lehet az Európai Unió jövőjét tervezgetni anélkül, hogy világos terv ne lenne arra, hogy hogyan védjük és erősítjük meg a független, minőségi újságírást a tagállamokban. Jogi eszközökre éppúgy szükség van, mint pénzügyi támogatásokra. És az EU-nak világossá kell tenni, hogy képes kiállni a saját értékeiért. Amíg élt az a feltételezés, hogy minden tagállam osztja az európai alapjogokat és alapértékeket, addig hivatkozhatott a Bizottság arra, hogy politikailag semleges óhajt maradni, és nem szeretne médiaprogramokat, újságírókat vagy civil projekteket finanszírozni. A helyzet azonban változott. Ma egyes tagállamok, köztük Magyarország nyíltan kérdőjelezik meg az alapjogok és alapértékek uralmát. Az EU nem maradhat közömbös az ezeket a média területén védelmezni óhajtó műhelyekkel szemben, nem hagyhatja őket magukra. Biztosítani kell az újságírók és forrásaik magas szintű, kötelező jogi védelmét a tagállamokban. Örülök, hogy négy évi munkával sikerült elérni, hogy a közérdekű bejelentők jogi védelmére egy erős és támogatható javaslatot tett le a Bizottság az asztalra – olyasmit, amit még pár éve is határozottan elleneztek. De folytatni kell ezt a munkát nem csak a javaslat átpasszírozásával annak lehető legerősebb formájában a Parlamenten és a Tanácson. De például az újságírókat elbátortalanító jogi eljárásokat korlátozó uniós jogalkotással is, amit az elmúlt fél évben kezdtünk el szorgalmazni. Meg kell vizsgálni, mit tehetünk a tényfeltáró újságírók személyes adatainak jobb védelméért is, amire a szlovákiai Kuciak-gyilkosság kapcsán figyeltünk fel.
És szükség van pénzügyi forrásokra is. Költségvetési módosító indítványom nyomán március közepén végre elindult az a pénzügyi program, amit szintén négy éve kezdeményeztem először, határon átnyúló oknyomozó újságírói projektek finanszírozására. Egyeztetünk a Bizottsággal ennek lehetséges folytatásáról a következő évekre. Hosszú távon azonban a 2020 után költségvetésben állandó jellegű forrásokra van szükség erre a célra – ezen dolgozom most.
Meglehet, a politika világszerte a vezérelvű, populista, leegyszerűsítő, ellenségkép-kereső modellek felé mozdul el. Én mégis hiszek abban, hogy hosszú távon a közös ügyeink nyílt megvitatásán alapuló demokrácia-modell győzni fog, egész egyszerűen mert a közös életünk sokkal magasabb minőségét képes biztosítani, mint az autokratikus, centralizáló rezsimek. De hogy ez a győzelem milyen soká várat magára, az azon is múlik, hogy mennyire vagyunk képesek megőrizni, megerősíteni az efféle vitáknak teret adó, a nyilvános diskurzus feltételeit megteremtő, az ehhez szükséges információkat feltáró minőségi, független sajtót. Ne csak a Sajtószabadság Világnapján emeljük fel szavunkat a szabad sajtóért, mert ezzel végső soron önmagunk szabadságát védjük!
Szombaton 120 ezer ember gyűlt össze a Kossuth téren, hogy megmutassa, a Fidesz szerezhetett kétharmadnyi parlamenti mandátumot, de az ország, a választók többsége még nem az övé. A legfontosabb benyomás a tüntetésről az, hogy a választók nem csak kritizálták az ellenzéki pártok megosztottságát, és ebből fakadó, még a lehetőségeknél is gyengébb teljesítményét, de a maguk részéről túl is léptek – a megosztottságon mindenképpen, de talán az ellenzéki pártokon is. Akik ott voltak, tudják, akik nem, olvashatták számtalan helyen: DK-sok és Jobbikosok, LMP-sek, szocik, belvárosi liberálisok, raszták és kopaszok tüntettek nagy egyetértésben az Orbán-rezsim valósága ellen.
Kép forrása: szabadmagyarszo.com
Az ugyanakkor egyelőre nem látszik véglegesen, hogy az ellenzék pártjai stratégiai szinten milyen tanulságokat vonnak le az elvesztett voksolásból. Két elbukott választás után azonban fontos néhány alapvető dologgal szembenézni. Olyan tényezőkkel, amik megkerülhetetlen kényszerei bármiféle ellenzéki politizálásnak a jövőben.
1, A jelenlegi magyar választási rendszer kvázi kétpártrendszert hoz létre. Az egyéni mandátumok domináns szerepe és a győzteskompenzáció miatt technikailag lehetetlen 4-5-6 pártból álló, versengő ellenzéki kínálattal a siker esélyével felvenni a küzdelmet a Fidesszel. Olyan, hasonló logika mentén működő régi demokráciákban, mint a brit vagy az amerikai, évszázados léptékben sem sikerült érdemben megtörni a két domináns párt alkotta politikai mező mintázatát. Hogy csak a hozzám legközelebb álló szereplőket említsem: a zöld politika reprezentációja ezekben az országokban folyamatosan keserves küzdelem a felszínen maradásért. (Ha valakit ez a része érdekel jobban a történetnek, szívesen kifejtem külön bővebben is). A brit liberális demokraták története is inkább a helyzet nehézségére, mintsem a kétpárti rendszer sikeres megtörésére szolgál például.
2, A pártkínálat változása ezekben a rendszerekben leginkább úgy nézhet ki, ha egy újonnan feltörekvő pártnak sikerül kiszorítania az addigi váltópártot ebből a szerepből. Ennek jellemzően relatíve gyorsan meg kell történnie, mert tartósan két vagy több váltópárti pozícióra törő erő nem tud párhuzamosan megmaradni.
3, A magyar parlamentben jelen állás szerint 4 (a Párbeszéd esetleges önálló frakcióalakítása esetén 5) ellenzéki párt képviselteti magát frakcióval, és további kettőnek (Együtt, Liberálisok) ülhet benn képviselője, és még párt nélküli képviselő (Mellár Tamás) is lesz. Ez a rendszer az elmúlt két választáson nagyjából mindent kihozott magából. Jó érveink vannak arra, hogy ilyen formában ez így ennyire képes.
4, A rendszer hatékonyságát (illetve annak hiányát) illetően két domináns kritikai diskurzus van. Az egyik szerint a probléma magva az, hogy túl sok a párt (Összefogás-diskurzus), a másik szerint alapvetően hitelességi deficit van (anti-Gyurcsány és anti-MSZP diskurzus). Az utóbbi is elfogadja persze a pártok számának szükségszerű csökkentését, csak ezt nem az integrációjukkal/együttműködésükkel gondolja megoldhatónak, hanem a pártok egy/jó részének eltűnésével. A helyzet azonban az, hogy mindkét, gyakran önmagába zárt diskurzus figyelmen kívül hagy súlyos, és megkerülhetetlen tényeket.
5, Az Összefogás-diskurzus nem számol azzal, hogy a probléma nem csupán az, hogy túl sok szeletre van osztva az ellenzéki torta, hanem az is, hogy túl kicsi. A Jobbik nélküli ellenzék jelen pillanatban 1 millióval kevesebb szavazót képes mozgósítani, mint a Fidesz-KDNP. A Jobbik bevonása, és egy tőlük a DK-ig ívelő együttműködés szerintem a politikai és szakpolitikai célok radikális különbözősége miatt tartósan aligha lehetséges – a párt Vona Gábor lemondásával valószínűsíthető „újraradikalizációja” pedig tovább csökkenti ennek esélyét. Meggyőződésem, hogy a baloldal számos szereplője csak végső reménytelenségében fordult efelé a megoldás felé, és egy ilyen kiméra nem csak morálisan megkérdőjelezhető, de valójában működésképtelen, még nagyon korlátozott célok elérése érdekében is. A „régi baloldal” pártjai (MSZP, DK) pedig tényszerűen nagyon kevéssé alkalmasak új, eddig nem a baloldalra szavazó polgárok aktivizálására, bevonására, vagy áthúzására a jobboldalról. Ebben a helyzetben a puszta összefogás nem tud olyan választói tömeget eredményezni, amely képes a Fidesznek nemhogy a legyőzésére, de akár megszorongatására is. Ezen az „Összefogást!”-mantra gyakoribb ismételgetése sem tud érdemben változtatni.
6, A „hitelességről” szóló diskurzus két stratégiai ponton küzd nehézségekkel. Az egyik pont épp a hitelesség megállapításának módja. Tartok tőle, hogy a pártok hitelességét döntően a választópolgárok jogosultak visszajelezni, éspedig elsősorban a szavazataikkal. A mostani választáson az MSZP 650.000, a DK pedig közel 300.000 választó számára kellően „hiteles” volt ahhoz, hogy rájuk szavazzanak. Ez együtt majdnem a duplája a hitelesség-diskurzust elsősorban képviselő LMP és Momentum összesített szavazatainak. Egyáltalán nem kell a fenti pártokat szeretni, bűneik számosak, alkalmasságuk megkérdőjelezhető, de a meglehetősen bőkezű ellenzéki pártkínálat közepette is a Jobbikkal összemérhető választói akarat áll mögöttük. Lehetséges azt gondolni az LMP-ben és a Momentumban, hogy ők hitelesebbek, még az is lehetséges, hogy számos szempontból ez így is van, a választók azonban ezt szemmel láthatólag árnyaltabban látják.
7, A „hitelesség-diskurzus” képviselői szerint ezeknek a pártoknak egyszerűen el kéne tűnniük a közéletből, és átadni a helyüket a hitelesebb pártoknak. Csakhogy a hitelesség meghatározásának nehézségein túl az is gond, hogy ez az átengedés tényszerűen nem, vagy csak nagyon lassan következik be. Nyolc év ellenzéki ügyetlenkedés után az MSZP-DK kettősnek még mindig közel 1 millió szavazója van. Ez pedig politikai értelemben legitimálja a létüket, technikailag pedig megkerülhetetlenné teszi őket. Lehet vizionálni egy MSZP-DK nélküli valóságot, ahol az új pártok felszívják valamennyi szavazójukat, és még egymillió újat is mobilizálnak mellé, de az ilyesmit jobb, ha a pártkongresszusok utáni sörözések késői szakaszára időzítjük, nem pedig a stratégiaalkotás folyamatának időtartamára.
8, A váltópárti csere projektje tehát jelen pillanatban igencsak lassan, és sok-sok kérdőjellel halad (a Momentum a parlamenten kívül rekedt, az LMP pedig 0,7 százalékkal a 2010-es eredménye alatt teljesített). Ami azt is jelenti, hogy belátható időn belül a kép tisztulása, az ellenzéki kínálat számosságának csökkenése ezen az úton nem fog bekövetkezni.
A helyzet tehát az, hogy egy praktikusan kétpárti rendszerben túl sok ellenzéki pártunk, de azoknak túl kevés szavazójuk van. A helyzet megoldásához a két uralkodó ellenzéki stratégia egyike sem ad meggyőző kulcsot. Az összefogás elvben előállíthat egy 2-3 párti politikai erőteret, benne 1-2 ellenzéki párttal, de önmagában nem tudja bővíteni a választói támogatást. Nem érdemes csupán az LMP-re meg a Momentumra mutogatni, mint a kormányváltás akadályaira (bár a kétharmadot valóban megspórolhatták volna nekünk minimális, néhány választókerületre kiterjedő koordinációval). A feladvány jó részére nem tudnak választ adni nekünk az összefogás pártjai és hívei.
A „régi baloldal” kritikusai nem adnak nekünk választ arra, hogy milyen legitimációs alapon szeretnék a politikán kívül látni közel 1 millió ember szavazataival a parlamentbe küldött pártokat. Gyakorlati szempontból pedig egész egyszerűen nem történik meg a váltópárti helycsere, az LMP (vagy a Momentum) nem látszik képesnek arra, hogy gyors, határozott ütemben kiszorítsa a régi baloldal pártjait a politikából.
Amíg tehát a két fél pusztán egymást hibáztatja a kudarcért, addig egyfelől az egyébként szintén kudarcos saját stratégiáját próbálja csupán ráerőltetni a teljes ellenzékre, másfelől fenntartja azt az állapotot, amelyben az ellenzék pártjai valójában nem a Fidesszel, hanem egymással versenyeznek. Ez a belső helyosztó háziverseny pedig aligha fogja elhozni azt az áttörést a társadalmi támogatásban.
Olyan stratégiára van szükség, ami mindkét kritikus problémára megoldást kíván. Számomra ez a szombati tüntetés üzenete. De az ellenzéki oldal konszolidációját nem lehet valamelyik kis szubkultúrájának a dominanciájával megvalósítani. A pártkínálat szűkítése nem történhet, és nem is történik meg 1 millió ellenzéki, szocialista-gyurcsányista szavazó figyelmen kívül hagyásával. Nem lehet a szocialisták legitimációját megkérdőjelező LMP-s vagy momentumos platformról integrálni az establishment-baloldal 1 millió szavazóját. A szövetségkötésnek nem a sértegetés a leghatékonyabb módja. Az ellenzéki térfél konszolidálására ugyanakkor ez a brand, ez a platform alkalmatlan. Az MSZP-DK vonzereje, mobilizáló képessége soha nem fog tudni érdemben túlnyúlni a hardcore baloldali szavazóbázison. Nem lehet szocialista megújulást kínálni a Fideszről leszakadó konzervatív szavazóknak. Nem lesznek vevők rá. Olyan ernyőre van szükség, ami túllép a hagyományos törésvonalakon, és képes a Márki-Zay Péter, Mellár Tamás-féle mérsékelt konzervatívok, vagy a rugalmasabb LMP-s világ integrálására. Az ellenzéki választók között leomlott egy csomó eddigi válaszfal, számukra másodlagossá vált, ki a szocialista, ki a párbeszédes, DK-s, jobbikos vagy momentumos. De egy füst alatt a pártok identitáspolitikai harcai iránt is elvesztették az érdeklődésüket. Nem foglalkoztatja őket, melyik ellenzéki párt melyik többi ellenzéki pártot akarja legyőzni. Arra kíváncsiak, aki a Fideszt akarja legyőzni. Olyasmire várnak, ami visszatükrözi ezt a kívánságukat. Az ellenzéki pártoknak erre kell ajánlatot tenniük a választók felé. Máskülönben azok túllépnek rajtuk.
