Kategória: Egyéb

Elsőként támadta meg a kormány kötelező betelepítési kvótákról szóló népszavazási kezdeményezését Jávor Benedek, a PM európai parlamenti képviselője. Beadványa szerint szó sincs kötelező betelepítésről, de egy uniós döntésről amúgy sem lehet referendumot tartani.

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – ezt bocsátaná népszavazásra a kormány. A Nemzeti Választási Bizottság által hitelesített népszavazási kérdés tehát arra irányul, hogy

a jövőben az Európai Unió menekültügyi kérdésekben csak a nemzeti parlament jóváhagyásával hozhasson meg egyes intézkedéseket.

Csakhogy már ma is a közös európai uniós menekültpolitika egyik alappillére az a 2013. június 26-i európai parlamenti és tanácsi rendelet, amely szerint ha egy menedékkérő szabálytalanul érkezett az Európai Unió területére, főszabályként abban az államban kell lefolytatni az ügyében a menekültügyi eljárást, amelynek a területére elsőként lépett be, függetlenül attól, hogy a kérelmét melyik tagállamban nyújtotta be.

Tehát ha úgy tetszik, ezzel máris elvontak tagállami hatáskört, hiszen a magyar parlament nem szólhat bele, kiknek a menedékkérelmét kell a hazai hatóságoknak érdemben elbírálniuk. A közösségi jog szerint azokét, akik nálunk léptek először az EU területére.

Az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (EUMSZ) pedig lehetővé teszik, hogy amennyiben „egy vagy több tagállam olyan szükséghelyzettel szembesül, amelyet harmadik országok állampolgárainak hirtelen beáramlása jellemez, a Tanács a Bizottság javaslata alapján az érintett tagállam vagy tagállamok érdekében átmeneti intézkedéseket fogadhat el”.

A 2015-ös menekültügyi krízishelyzetre figyelemmel szavazta meg minősített többséggel a bel- és igazságügyminiszterek tanácsa az Olaszország és Görögország érdekében elfogadott átmeneti intézkedésekről szóló, 2015. szeptember 22-i határozatot. Ennek alapján 120 ezer olyan menedékkérő esetében, aki Olaszországban vagy Görögországban lépett először az unió területére, a menekültügyi eljárás lefolytatására a határozatban kijelölt másik tagállamban kerülhet sor.

A beadvány ezzel kapcsolatban figyelmeztet arra, hogy

nem kötelező betelepítésről van szó, csupán a menekültügyi eljárás lefolytatásáról.

Ha ugyanis az adott tagállam nem ismeri el menekültként az érintett személyt, akkor nem tartózkodhat jogszerűen az adott országban, így értelemszerűen nem „telepítik” oda.

Amennyiben viszont a tagállam menekültként ismeri el az érintett személyt, ő öt év eltelte után kérelmére az unió területén való huzamos tartózkodásra jogosító engedélyt kap. Azzal pedig bármely tagállamban letelepedhet, így a menedékkérelmet elbíráló tagállamba való „betelepítésről” ebben az esetben sem beszélhetünk.

A menekültkénti elismerés azért sem jelenti az érintett személy „betelepítését”, mert még a menekültstátus elismerése sem élethosszig szóló döntés. Az ténylegesen csak arra az időre szól, amíg a menekülésre okot adó körülmények fennállnak. Tehát ha a menedékkérő hazájában konszolidálódik a helyzet, és ott már az életét nem fenyegeti közvetlen veszély,

a menekültstátus visszavonható.

Szó sincs tehát kötelező betelepítésről – tűnik ki a beadványból. Tehát a kormány ebben a kérdésben egyszerűen hazudik. Miként abban is, hogy a magyar parlamentnek bármilyen befolyása lenne az uniós döntéshozatali mechanizmusokra. Az EUMSZ az Európai Unió valamennyi tagállama egybehangzó döntése alapján született meg, és abban

szó sincs arról, hogy egy tagországban kezdeményezett referendum eredménye felülírná a szerződésben rögzített szabályokat.

Ehhez az kellene, hogy elsőként az Európai Tanácsban a tagállami képviselők – az állam- és kormányfők – egyhangúlag elfogadják a játékszabályok módosítását. Mellesleg ebben az ügyben népszavazást azért sem lehet tartani – mutat rá a beadvány –, mert az érintené az ország nemzetközi szerződésekből eredő kötelezettségvállalását. Magyarország ugyanis vállalta, hogy az alapító szerződésekben meghatározott eljárásban meghozott európai uniós döntéseket magára nézve kötelezőnek ismeri el, illetve azokat végrehajtja.

E kötelezettség teljesítése pedig egyoldalúan nem tehető függővé attól, hogy a nemzeti parlament egy európai uniós döntés meghozatalát jóváhagyja-e vagy sem. Így hiába támasztana – akár népszavazás útján kikényszerítve – a nemzeti jogrendjében ilyen egyoldalú, utólagos feltételt Magyarország, az nem mentesítené a csatlakozási szerződéssel és az alapító szerződések azóta elfogadott módosításaival vállalt kötelezettségei alól.

Az alaptörvény éppen azért sorolja a tiltott tárgyak közé a nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségeket,

hogy megelőzze olyan jogi helyzet kialakulását, amikor egy érvényes népszavazás eredménye és egy vállalt nemzetközi kötelezettség egymással ellentétbe kerül, mivel a referendum nem mentesíti utólag e kötelezettség alól Magyarországot – hangsúlyozza a beadvány.

Az indítvány utal ugyanakkor arra, hogy az Alkotmánybíróság elkülönítette egymástól azt az esetet, amikor egy népszavazási kérdés alapján alkotandó magyar jogszabály az Európai Unió jogába ütközne, illetve azt, amikor a népszavazási kérdés az alapító szerződések módosítására irányul. Míg önmagában az unió jogába ütköző kérdést a testület nem tekintette nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről való referendumnak, az alapító szerződések kapcsán viszont már másként foglalt állást.

Amúgy a Kúria is kimondta: a „csatlakozási szerződés az abban vállalt kötelezettségek tekintetében az uniós jogrend részét képezi, miközben nemzetközi szerződésként nem oldódott fel az uniós jogban”. Vagyis: továbbra is olyan nemzetközi szerződésnek tekintendő, amelyről az ország kötelezettségvállalásait tekintve nem lehet népszavazást tartani.

A jobboldali összeesküvés-elméletek, és a baloldali csodavárás egy tőről fakad: az Unió afféle fenyegető és hatalmas nagybácsiként egyszer csak rendet teremt a végeken, és – nézőponttól függően – kiszabadítja Magyarországot az illiberalizmus fogságából, vagy eltiporja nemes küzdelmünket a külhatalmi elnyomással szemben.

A magyar kormány Európapolitikáját két alapvető prioritás határozza meg. Az uniós források maximális leszívása az egyik. Ennek felhasználása azonban nem távlatos gazdaság- vagy társadalomfejlesztési elképzelések szerint szerveződik – ami egyébként a kohéziós politika értelme lenne. Célja nem több,  mint a vágyott – és a valóságban a legszűkebb baráti oligarchikus kört eufemizáló – „nemzeti tőkésosztály” gyarapítása, cinikus módon az „ellenség”, az EU pénzén. Ennek hamisságát semmi sem világítja meg jobban, mint az a sebesség, ahogy Simicska Lajos vezető „nemzeti tőkésből” egyik napról a másikra ellenséggé válhatott egy politikai nézetkülönbség nyomán. A másik prioritás a kormány cselekvési szabadságát, a centrális demokrácia, az illiberális állam kiépítését bármilyen módon korlátozó európai beavatkozás elhárítása. Valljuk meg, Orbánék meglehetős sikereket tudhatnak maguk mögött mindkét területen. Nem csak hatékonyan csatornázták be a magyar oligarchikus állam útvesztőibe az európai adófizetők pénzét, de mindezt, és a magyar demokrácia meghekkelésével szembeni tétova európai erőfeszítéseknek való ellenállást a magyar társadalom jelentős része számára szabadságharcként is sikerült eladniuk. A menekültválság meglovaglásával pedig az oligarchikus illiberalizmus építését szabadságharcból Nagy Honvédő Háborúvá sikerült átpozícionálniuk, miközben némi – bár inkább csak a szélsőjobbon rezonáló – európai jelentőséget is tudtak kanyarítani mellé. Nem ok nélküli a kormány magabiztossága és önbizalma tehát, amikor áttekintik az elmúlt hat évüket, és a jövőt fürkészik.

A valódi kérdés azonban nem az, hogy mindez végrehajtható-e Európán belül. Láttuk, hogy igen, és ez joggal bátorítja fel más tagállamok bizonyos erőit hasonló politikai út bejárásának megkísérlésére (és tegyük most félre, hogy a nálunk lényegesen fajsúlyosabb Lengyelország számára lehetséges-e az orbáni út követése az EU-ban). Az igazi dilemma az, hogy stabilizálható-e ez a rendszer az Unión belül. Magyarországon az ezzel kapcsolatos diskurzus – jobb- és baloldalon egyaránt – jobbára arról szól, hogy vajon mikor avatkozik hatékonyan közbe Brüsszel az orbáni modell építésébe. A jobboldali összeesküvés-elméletek, és a baloldali csodavárás jobbára egy tőről fakad: az Unió afféle fenyegető és hatalmas nagybácsiként egyszer csak rendet teremt a végeken, és – nézőponttól függően – kiszabadítja Magyarországot az illiberalizmus fogságából, vagy eltiporja nemes küzdelmünket a külhatalmi elnyomástól független, szuverén Magyarországért. Ki kell ábrándítanom mindkét oldal elszánt szereplőit. Semmi ilyesmi nem fog történni. Az Unió felépítése, a megosztott hatáskörök, a Tanács túlsúlya, az intézményi jogkörök szűkössége és az európai politikai küzdelmek dinamikája mindezt lehetetlenné teszik – ráadásul nem csupán véletlenségből, hanem jórészt azért, mert így tervezték meg őket. Az EU ugyanis nem egy nemzetállamhoz hasonló, szigorúan hierarchikus berendezkedés, hanem sokkal inkább egy önkéntes alapon berendezett konstrukció, amelynek cementálását nem hatalmi eljárásokra, hanem közös érdekekre és közösen vallott értékekre alapozták. Európa mostani válsága pedig elsősorban azzal áll összefüggésben, hogy kiderült, a 28 tagúra bővült Unióban az érdekek – főképp krízishelyzetben – páratlanul széttartóak, az evidenciának tekintett közös értékeket pedig a tagság egy része nem osztja.

Miközben Magyarország elszánt szabadságharcát vívja a Moszkvához hasonlított Brüsszel ellen (ami nem akadályozza abban, hogy az Unióval szemben épp Moszkvában keressen ellensúlyt), aközben Nyugat-Európában ezt a helyzetet igyekeznek megérteni, és kezelni. És a válaszok időnként nem sokkal emelkedettebbek vagy kevésbé zsigeriek, mint a magyar a törekvések. Ezeknek a véleményeknek az eluralkodása az igazi kockázat Magyarország számára, nem pedig Brüsszel beavatkozásai. Az Unió jövőjéről folyó diskurzus ugyanis elsősorban nem arról szól, hogy hogyan lehet megleckéztetni a renitens tagállamokat – köztük Magyarországot –, hanem arról, hogy hogyan lehet helyreállítani azt az érdek- és értékközösséget, amelyre az Európai Uniót alapozták. Egy sor kormány pedig futószalagon szállítja az érveket Európa legkülönfélébb politikai erőinek, hogy mindez nem lehetséges másképpen, mint a konfliktusok szaggatta klub radikális átalakításával, adott esetben a tagnévsor felülvizsgálatával. Félreértés ne essék: nem csupán Orbán Viktorról van szó. Még csak nem is néhány régiós tagállamról. David Cameron belpolitikai hazárdjátéka az uniós tagsággal, vagy a dán kormány menekültügyi keménykedése ugyanezeket az érzéseket erősítik.  De az is világos: Magyarország úttörő szerepet játszott az őt legközvetlenebbül fenyegető folyamatok elszabadításában.

Ma Európában nem csak elvi szinten merül fel az Unió szétesésének, vagy alapvető átalakításának lehetősége. A New Statesman-ben Brendan Simms és Timothy Less cikkezik – amúgy viszonylag felületesen, de az érzelmeket hatékonyan felkorbácsolva – az Unió széthullásáról, a folyamatot Ausztria-Magyarország, a Szovjetunió illetve Jugoszlávia darabokra esésével állítva párhuzamba. A Debating Europe vezető januári vitatémája az Unió alapértékei, és szervezetének lebontása, átalakítása vagy egyben tartása. Legfontosabb érveik szerint az európai magországok nem tudják folytatni az integrációs folyamatot, mert kiderült, hogy jónéhány tagország nem hogy gátolja ezt, de még a jelenlegi integrációs szinttől is visszalépnének a nemzetállamok irányába. Európa pedig úgy van megalkotva, hogy a leglassabb hajó szabja meg a konvoj sebességét – egyetlen vétózó tagállam ellehetetlenítheti a többiek együttműködését. Többek között azoknak az eljárásoknak és intézményeknek a létrehozatalát, amivel hatékonyabb nyomást lehetne gyakorolni az Unió demokratikus alapértékeit szisztematikusan kikezdő tagállamokra. Arra tehát nem vezet út, hogy kikényszerítsék a tagállamoktól az integráció folytatását – de valójában „kedv”, politikai eltökéltség sincs. Engedjük el inkább azokat, akik tévedésből lettek a klub tagjai – szólalnak meg a szirénhangok. És akikről kiderült, hogy az alapértékeket sem osztják. Engedjük el a briteket, akik akadályozzák a pénzügyi integrációt, a közös piacon túli, szociális és gazdasági unió megteremtését. Engedjük el a görögöket, akik nem hajlandók  tartani a maastrichti kritériumokat, és nyelik a holland, német adófizetők pénzét. Engedjük el a közép-európaiakat, akik korrupt rendszereken keresztül lopják el a nekik szánt pénzt, miközben az első adandó alkalommal felrúgják az európai szolidaritást, ha napi politikai érdekeik úgy diktálják. Leegyszerűsítő, igaztalan, populista gondolatok? Persze. De Orbán a saját populizmusába gabalyodva mintha nem látná – vagy még rosszabb: pontosan látja –, hogy populizmusa populizmust szül. A magyar kormány, ahelyett, hogy azon dolgozna, hogy erősítse az Unió átláthatóságát, demokratikus elszámoltathatóságát, hogy csökkentse az elhibázott gazdasági kormányzás okozta torz piaci helyzeteket, az eurozóna generálta versenyképességi lemaradásokat, ahelyett, hogy speciális frontországi helyzetünkből adódó sajátos érdekekeinket markánsan képviselve küzdene egy működőképes európai menekültpolitikáért, egyszóval hogy egy jobb Európai Unió létrehozásán dolgozna, mindehelyett a velünk szemben élesedő nyugat-európai populizmus malmára hajtja a vizet. A külföldön dolgozó magyarok elleni hangulatkeltésnek, a kohéziós politikát felesleges pénzkidobásnak címkézőknek, az egész 2004-2013-as bővítési köröket elhibázottnak bélyegzőknek szolgáltat érveket.

Mindez nem csupán a közbeszéd perifériáján zajlik. Tavaly júniusban  Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter és Sigmar Gabriel német alkancellár közös cikkben értekezett aGuardian hasábjain a kétsebességes Európa előnyeiről, amellett érvelve, hogy a magországoknak folytatniuk kell a szorosabb – szociális és fiskális – együttműködés felépítését, akik pedig ebben nem akarnak részt venni, azokat szabadjára kell engedni – írták.

Vagy olvassuk el a következő mondatokat: „Azt gondolom, hogy valójában nem lesz lehetséges, hogy 33, 34 vagy 35 tagállam ugyanazzal a sebességgel haladjon, ugyanazzal a lendülettel, ugyanabba az irányba. (…) Egy napon újra kell gondolnunk Európa építményét, benne országok egy olyan csoportjával, amelyek együtt fognak cselekedni, mindenben együtt, és olyanokkal, amelyek távolabbi pályákra pozícionálják magukat.” Vajon ki mondta ezt? Geert Wilders, a holland szélsőjobb vezére? Nos, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnökének szavai ezek egy tavaly novemberi konferenciáról.

Európa mintha ellenállhatatlanul a dezintegráció, az átépülés felé tartana. Nem lehet mindezért persze egyszemélyben Orbán Viktort felelőssé tenni. Még csak az új tagállamokat sem. Legalább ekkora szerepe van a ”magállami” ostobaságnak, zsigeri reakcióknak, populizmusnak is. A tény ettől még tény marad: történelmi léptékben a Nagy Európai Projekt válságba jutott, a válságra adott legvalószínűbb válasz forgatókönyve pedig jelenleg az integráció területi szűkítése azokra az országokra, amelyekben a többségi álláspont a válság megoldásáról hasonlatos egymáshoz.

Mindez nem fogja egyetlen tagország kizárását sem eredményezni. Az ilyesmit nem szeretik a brüsszeli tárgyalótermekben és intézményekben. A gazdasági integráció számos eleme – a vámunió, a szabadkereskedelmi övezet például egyelőre biztosan – megmarad. Épp csak egyre több olyan közös politika és erőfeszítés lesz, amiből ki lehet majd maradni – cserébe akik nem akarnak együtt haladni a többiekkel, nem akadályozzák őket a továbblépésben. Sok jelenlegi elvárás kapcsán rugalmassági mechanizmusokat vezetnek majd be. A britek – nem lévén tagjai az eurozónának – flexibilisen értelmezhetik a pénzügyi szabályokat, és szabadon túráztathatják a magyar meg lengyel munkavállalókat. A lengyelek különalkukat kötnek a klímapolitikában, hogy szabadon füstölhessenek a szénerőműveik. Magyarország kicsit megpiszkálhatja a független igazságszolgáltatást, meg mondjuk tovább lazíthat a környezetvédelmi szabályokon, hogy a frissen kistafírozott helyi földesurakat ne korlátozza holmi Natura 2000 hálózat. Ja, igen ennek azért ára is lesz. Idén év végén elkezdődik a következő – 2021-2027 közötti – költségvetési időszak tervezése. A jelenlegi politikai klímában nem nehéz megjósolni, hogy a vezérmotívum a takarékosság lesz. Vége lehet a bőséges brüsszeli pénzforrásnak, radikálisan összezsugorodhatnak a kohéziós politika keretei (és valószínűleg ezért van szükség a paksi bővítésre is, hogy a tervek szerint 2019-ig lehívott uniós források helyére lépjen egy, a „nemzeti tőkésosztály”/oligarchikus maffiakörök által elérhető pénzfolyam szerepében). A kohéziós politika beszűkülésével pedig tovább csökkenhet az Unió vonzereje a kormány számára. Orbán Viktor többször is kifejtette: nem érdekünk az Unióból való kilépés, mert a tagságnak jelentős pénzügyi haszna van számunkra – és ez így is marad 2020-ig. De mi lesz utána? Az irányt nem is Brüsszelben fogalmazták meg a legvilágosabban, hanem Budapesten. Lázár János karácsonyi Népszava-interjújában egyértelműen kitűzte a célt: gazdasági együttműködés, politikai unió nélkül.

Nem állítom, hogy ez szükségképpen így fog történni. Azt azonban igen, hogy a jelenlegi folyamatok ebbe az irányba tartanak. Ebből a sémából pedig csak jelentős politikai elszántsággal, képzelőerővel és innovációval lehet kilépni – ami sajnos mindkét oldalon hiánycikk. Lehet a szűklátókörűségéért, a bátorság hiányáért, az önzőségért, a faék egyszerűségű populizmusért az EU-t és annak magországait hibáztatni. Jó eséllyel még sok igazságot is megfogalmazhatunk így. Hiszek azonban abban, hogy történelmi léptékben Magyarország számára mindezek ellenére a sikere záloga az, hogy képesek vagyunk-e egyben tartani az Európai Unió páratlan építményét, és Magyarország el tudja-e foglalni benne a megfelelő helyet. A mai magyar politikai osztály teljesítményét pedig 30 év múlva csupán az alapján fogják megítélni, hogy ebben milyen sikereket tudott elérni.

Ehhez elsősorban azt kell felismerni, hogy az EU tagjaként mi is befolyásoljuk, irányítjuk az integrációt, még ha nyilvánvalóan a nagyokhoz mérten nem egyenlő esélyekkel is. És Magyarország a rendelkezésére álló korlátozott befolyással jelenleg a dezintegráció irányába hat. Ha ezen nem változtatunk, akkor az évtizedeken át sokat átkozott kétsebességes Európát végül saját magunknak építjük meg. A helyzet az, hogy amit a magyar kormány szabadságharcának keretében eredményként próbál kiharcolni, azt megkaphatjuk büntetésként. Magyarország számára ijesztő perspektíva körvonalazódik: a végén még megnyerjük a szabadságharcot.