Kategória: Romaügy

Nils Muižnieks biztos úr, az Európa Tanács emberi jogi biztosa, 2016. január 26-án kelt levelében arra szólította fel a Magyar Kormányt a magyarországi romák lakhatási szegregációja kapcsán, hogy tegyenek meg minden intézkedést a miskolci telep-felszámolás megakadályozására.

Az Európai Unióban élő roma lakosság az utóbbi időben növekvő mértékben vált és válik, a legutóbb a 20-as 30-as évekből ismert, államilag szervezett diszkrimináció és szegregáció áldozatává.

Magyarországon ennek egyik leglátványosabb példája a miskolci számozott utcákból való kitelepítések által valósult meg, amely kapcsán a romák városból történő kitelepítése nemcsak alapvető emberi jogokat és számos uniós jogszabályt sért, de ezek az állami intézkedések javarészt a romáknak szánt uniós felzárkóztatási pénzekből valósulnak meg.

Mindez történik annak ellenére, hogy a számozott utcákból való kitelepítést elrendelő helyi önkormányzati rendeletet a Kúria tavaly májusi felülvizsgálati eljárásában megsemmisítette.  A vonatkozó rendelet azon pontja, mely szerint a számozott utcákban élő lakosok kompenzációt csak abban az esetben kapnak, ha a városon kívüli lakásvásárlás kötelezettségét vállalják, sérti többek között a tartózkodási hely szabad megválasztásához, a magán- és családi élethez, valamint a kapcsolattartáshoz való jogot, továbbá sérti az egyenlő bánásmód követelményét is. Ezen kívül teljesen ellentétes az uniós antidiszkriminációs normákkal, így a faji egyenlőségről szóló irányelvvel is.

A Kúria mellett az Egyenlő Bánásmód Hatóság is elmarasztalta Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzatát; döntésében az EBH úgy határozott, hogy megfelelő lakhatást biztosító intézkedési terveket kell kidolgoznia a helyi önkormányzatnak a telepek felszámolása előtt.

Véleményünk szerint a fentieken kívül az okoz még jelentős problémát, hogy a szegregációt ösztönző állami magatartás és a magyarországi roma lakosságot még inkább ellehetetlenítő intézkedések uniós pénzből kerülnek megvalósításra. A Regionális Fejlesztési Alapból és az Európai Szociális Alapból származó támogatások kiosztásának fokozott ellenőrzését szeretnénk elérni!

Annak szorgalmazására, hogy az EU is tevékenyen vegyen részt az Európa Tanács mellett a jogsértő állapot mielőbbi kivizsgálása és megszüntetése érdekében, több európai képviselőtársammal együtt írásbeli kérdést intéztünk a Bizottsághoz, mely itt olvasható.

A gyűlöletbeszéd, a rasszizmus, a xenofóbia, a cigánygyűlölet, illetve ezek szítása mind a politikai szélsőségek leegyszerűsített válasza a társadalmi problémákra.

Olykor egy kisebbség kirekesztettsége a társadalomból túlságosan erős, meglévő problémái túlságosan bonyolultak, amelyekre gyors, azonnali válaszok nincsenek. Komplex, hosszútávú programokra van szükség melyek a társadalom szolidaritását és persze adófizetői pénzeket igényelnek. Ilyenkor a legegyszerűbb válasz mindig a gyűlöletkeltés. Ugyanez a helyzet a menekültválsággal, mely viszonylag rövid idő alatt duzzadt óriásira.

Sajnos a gyűlöletnek egyre több hangszínét ismerjük szerte Európában, a legfinomabb nyelvezetűtől az egészen durva, már-már a náci időket idéző hangokig.

Ezek a válaszok azért a legaljasabbak, mert a minden emberben meglévő félelmekre építenek: arra az érzelemre, hogy ha rászorulókra költünk, akkor a többségnek kevesebb forrása marad saját magára.

Pedig ez hazugság! A gyűlölet és félelemkeltő kampányok, a falak és kerítések építése nemcsak embertelenek, de nem kerülnek kevesebbe, mint a társadalmi segítségnyújtás. Sőt!

A magyarországi eset bizonyítja, hogy a bevándorlóellenes kampány, illetve a kerítés megépítése több adófizetői pénzbe került, mint a menekülteknek nyújtott támogatás.

Európa legtöbb országában a büntetőjog eszközeivel tiltják a gyűlöletbeszédet, ha egy egyén követi el, de eddig úgy tűnik, semmi nem tiltja, ha az kormányzati kommunikációban ölt testet!

Ez ellen együttesen kell fellépnünk!

Soraya Post – az Európai Parlament egyetlen női roma képviselője – kezdeményezésére öt frakció szervezésében, nemzetközi civilszervezetek, a Bizottság három főigazgatóságának aktív bevonásával meghallgatást szerveztek a romákat érintő kényszer-kilakoltatások kapcsán. Olaszország, Franciaország és Bulgária mellett Magyarország is „terítékre került”. Az országok helyzetét áttekintve megállapíthatjuk, hogy míg Olasz- és Franciaországban elsősorban az a probléma, hogy más EU-s tagországból érkezett romák táborait bontják le a hatóságok – sokszor a minimálisan elvárható továbblépés, és a hétköznapi élet feltételeit sem biztosítva az ott élőknek; addig Bulgáriában a hatósági papírok nélküli – de a hatóságok tudtával és azok hallgatólagos beleegyezésével épült- házak lerombolása történik. Sokszor úgy, hogy erről az érintettek csak a helyi hatóság honlapjáról szerezhettek volna információt, ezért sokszor házaikból még a bútoraikat, személyes holmijaikat, dokumentumaikat sem tudják kimenekíteni. Magyarország kapcsán a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda képviseletében Udvari Márton részletesen beszámolt a miskolci eseményekről, hogy a kilakoltatásra ítélt családok 2 millió forintból kellene új életet kezdjenek, valahol máshol, de annak a feltételével, hogy 5 évig nem költözhetnek vissza a városba. Elmondta azt is, hogy a város önkormányzata annak ellenére sem változtat helyi rendeletén, hogy az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek, az Egyenlő Bánásmód Hatóság diszkriminatívnak és az Ombudsman törvénytelennek ítélte azokat.

A megbeszélés legfontosabb kijelentését azonban nem az elmúlt eseményeket tényszerűen, tárgyilagosan mégis plasztikusan összefoglaló civilszervezetek képviselőjétől, hanem az Igazságügyi Főigazgatóság képviselőjétől hallottuk. André Stein összefoglalójában elmondta, hogy szervezete készen áll arra, hogy kötelezettség-szegési eljárást kezdeményezzen azon tagállamok ellen, melyek romák kényszer-kilakoltatását végzi.

Személyes véleményem, hogy a miskolci eset pontosan megmutatja, Magyarország kormánya plakátokon ugyan a bevándorlók ellen uszít, de a keltett gyűlölet sok helyen máris a romák ellen irányul. Nem lehet azt követelni emberektől, hogy minden kimondott és kimondatlan elvárásnak feleljenek meg, ha a mindennapi élethez, az alapvető biztonságérzethez és az otthon melegéhez elengedhetetlen lakhatásuk nem adatott meg. Az EU-s forrásokat pedig nem csak 40 cm-es kilátókra, kutya wellness-szállókra és méregdrágán letérkövezett főterekre lehet költeni, hanem szociális bérlakásokra és magánházak energiahatékonysági fejlesztésére is.

Daróczi Gábor vagyok, 41 éves roma értelmiségi; a Romaversitas Alapítvány igazgatója, a CFCF Alapítvány kuratóriumának elnöke, oktatási szakértő, és jobban belegondolva fogalmam sincs arról, hogy mi pontosan a baloldal. Legjobb esetben is csak arról tudok írni, hogy én – romaként, oktatással foglalkozóként, apaként – mit szeretnék látni a magát baloldalnak képzelő oldalon.

Mivel egy ötgyermekes roma család legfiatalabbjaként, a román határ melletti falu cigánysorán születtem, bátran mondhatom, hogy van arról elképzelésem, hogy mit jelentett akkor szegénységben élni; és felnőttként egészen pontosan látom, hogy most mit jelent. Láttam és látom, hogy milyen sebességgel szűnt meg a társadalmi csoportok közötti és azokon belüli szolidaritás; a bőrömön érzem, hogy milyen könnyű kiszolgáltatott csoportokat egymásnak ugrasztani; naponta tapasztalom, hogy már a romákkal – leginkább az összetartozásunkkal – kapcsolatos sztereotípiák magja sem igaz.

A rendszerváltáskor gimnazista fiatalként az akkori felnőttek – jelentős részük még mindig döntéshozói székben ücsörög – egy olyan országot ígért, ahol szabad emberek, szabad döntésük alapján egy egyenlő, igazságos társadalmat építenek majd nekünk. 2004-ben ehhez még a „testvér lészen minden ember” gondolatát is megkaptuk. Ez az ország azonban soha egyetlen pillanatra sem jött el, és szépen lassan rá kell jöjjünk, hogy valójában – egy-két fantasztától eltekintve – senki sem gondolta komolyan.

A gyerekeimnek már egy olyan baloldali országot szeretnék ígérni, amelyben a szolidaritás nem csak korlátozott feltételekkel igaz; vagyis a társadalom szolidaritására nem csak azok számíthatnak, akik eléggé keresztények, eléggé fehér bőrűek, eléggé középosztályiak; hanem az emberi méltóság jogán mindenki.

Oktatási területen aktív jogvédő szervezet vezetőjeként napi szinten tapasztalom, hogy Magyarország telis-tele van olyan településekkel, ahol egy láthatatlan határt átlépve oktatási szempontból azonnal megszűnik a jogállamiság. Ahol az ott élő emberek hiába nyertek jogerősen pert iskolai szegregáció miatt, a döntést a település vezetője következmények nélkül negligálhatja. Ahol hiába lenne állami kötelezettség az iskolakörzetek meghatározása, valahogy ezt nem sikerül megtennie a hivataloknak. Ahol bármikor előfordulhat, hogy „problémásnak” tartott (értsd: szegény és/vagy roma) gyerekek életesélyeit nem csak a családjuk szociális háttere, hanem a Szakértői Bizottságok érthetetlen gyakorlata miatt tömegesen kerülnek „enyhe fokban értelmi fogyatékos” kategóriába, mely örökre meghatározza életesélyeiket. Ahol hiába szajkózza a Kormány, illetve annak minisztere félig titkos konferencián EU-s szakembereknek, hogy Magyarországon mennyire minden rendben van esélyteremtés – pardon, felzárkózás – tekintetében, minden állítása figyelmen kívül hagyja a valóságot. Ahol úgy születnek mainstreamnek látszó jogszabályok, hogy azok hatását vizsgálva pontosan és előre meghatározható, hogy mely szociális, etnikai és regionális jellemzőkkel bíró, vagy még inkább milyen kapcsolati tőkével rendelkező csoportokat akar büntetni vagy milyen vallásúakat előnybe hozni.

Nekem az a baloldali oktatáspolitika, amely olyan iskolákat tart fenn, ahol sem a gyerekek (odahazudott) érdekeire, sem az iskolák (nem létező) szabad gyerekválasztási jogára, sem a többségi társadalom (egyre erősödő) szegregációs igényeire hivatkozva sem jönnek létre iskolák színvonala közötti mélységes szakadékok. Ezt egy olyan, valódi esélyteremtő rendszer tudja megvalósítani, amely a mainstream döntései meghozatala során is első sorban a legrosszabb helyzetben lévők érdekeit tartja szem előtt.  Olyan rendszer, amely abban érdekelt, hogy az oktatás minőségének átlaga növekedjen, és ne kizárólag a különböző elitek versenyeken produkált eredménye hozza a babérokat.

Nálunk, cigányoknál nagyon fontos, hogy azokban a dolgokban, amit csinálunk, ne legyen „habiszti”. Ez a kifejezés egy olyan nyílt hazugságot jelent, amelyben mindenki számíthat arra, hogy a másik is tisztában van az ő teljesen cinikus megközelítésével. A ma Magyarországán azonban ez teljes mértékben hétköznapi. Habiszti, amikor a miniszterelnök azért tagad meg mindenféle anyagi segítséget – sőt lassan már a minimálisan elvárható emberi reakciót is – emberektől, mert Magyarországon itt van az a 600 ezres roma társadalom, amit évszázadok óta nem sikerült integrálni. Holott mindenki tudja, hogy pénz legfeljebb a roma haveroknak volt. Habiszti az is, amikor minisztériumi döntéshozóink névjegykártyáin a magyar „felzárkózás”-t angolul „integration”-nek fordítják, holott mindenki tudja, hogy a kormány legfőbb döntéshozói fejében és a gyakorlatban ezek egymást kizáró folyamatok. Köznapi habiszti, hogy vezetőink tudatosan könyörületet mondanak szolidaritás helyett, holott a kettő viszonyrendszere éppen ellentétes egymással, és az elvárható minimumot összecseréli a megtehető maximummal.

De a legvállalhatatlanabb habiszti az, hogy a legrosszabb kommunistákat is meghazudtoló módon próbálják elhitetni mindenkivel, hogy az Országos Roma Önkormányzat – mely se nem független, se nem szakmai, se nem civil, se nem valódi képviseleti – a legjobb alanya annak, hogy soha nem látott összegű EU-s források elköltésével segítsége a romák fejlődését, integrációját vagy bármijét.

Baloldalinak lenni nekem azt jelenti, hogy vannak elveim: szabadság, egyenlőség, testvériség. És ezeket nem habiszti gondolom.

Cikk forrása: Kettős Mérce