JÁVORT Az EU-BA!

Támogasd Te is küzdelmünket a zöld és igazságos jövőért!

Címke: Oroszország

Kinek jó Paks2?

Közzétéve:

west_hungaria_bau_fit_1200x10000

 

Nem kétséges: amit az elmúlt években műveltek, annak következményei tartósan velünk maradnak.

Mióta a magyar kormány megkötötte az értelmetlen, drága, környezetkárosító, orosz függést okozó paksi bővítésről szóló megállapodást Oroszországgal, azóta feszít a kérdés, hogy vajon kinek a kedvéért erőltetik, kinek jó ez az egész, mert Magyarországnak biztos nem.

Ma két információ is napvilágot látott, ami segít megválaszolni a kérdést. Kiderült egyrészt, hogy egy friss tendert a beruházás egy kulcsfontosságú elemére Mészáros Lőrinc illetve Tiborcz István érdekeltségei nyertek el. A szerződés arra a Tartalék Vezetési Pontra vonatkozik, ahonnan az egész atomerőművet irányítani lehet, amennyiben egy baleset eredményeképpen az eredeti vezérlőterem használhatatlanná vagy elérhetetlenné válik. Alapvető fontosságú, hogy itt semmiféle hiba ne csússzon be, vészhelyzet esetén nagyjából az múlhat ezen, hogy elszáll-e az atomerőmű, nukleáris sivataggá változtatva a Kárpát-medencét. Erre a kulcsfontosságú feladatra Paks2 esetében a legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb céget szemelték ki. No, nem az atomerőmű építésben, vagy ilyen stratégiai fontosságú beruházásokban, hanem a közpénzeknek az Orbán-család felé való terelésében tapasztalt és megbízható cégekről beszélünk, a Mészáros és Mészáros Kft.-ről, illetve az Orbán vejéhez köthető West Hungária Bauról.

Mindenki megnyugodhat, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, kiemelkedő képességű cégekről van szó. A Mészáros és Mészáros Kft. lényegében egy, az utóbbi években politikai utasításra, közpénzekkel mesterségesen felhizlalt Família Kft. A West Hungária Bau nevét pedig olyan feledhetetlen emlékű projektek őrzik, mint a háromszor átadott, de utána is repedező, ázó, porló Várkert Bazár. A WHB tapasztalatait az efféle kiemelt kockázatú nukleáris beruházásokban az is alátámasztja, hogy a fellengzősen Energetikai Divíziónak nevezett egységük panelházak és egyetemi kollégiumok hőszigetelésével is foglalkozott már. Sőt, a Paksi Atomerőmű homlokzatának kifestésébe is bevonták őket, hogy amikor felmerül majd a kérdés, hogy milyen alapon nyeri el a paksi bővítési tendereket a miniszterelnök családja, akkor annyit fel lehessen mutatni a kínos feszengés közepette, hogy legalább jártak már Pakson.

A másik hír szerint újabb, a paksi bővítésbe beszállító magyar cég került orosz ellenőrzés alá. A 444.hu cikke bemutatja azt is, hogy már korábban elkezdtek teret nyerni az oroszok a Paks2 potenciális beszállítójaként felmerülő cégekben.

Ha valakinek eddig kérdéses volt, most már tisztábban látjuk, kinek van szüksége Paks2-re. Mészáros Lőrincnek, a saját lábon gyarapodó Tiborcz Istvánnak, a többi kormányközeli sötét oligarchának, meg az oroszoknak. És ami az ő érdekük, az ma egyenlő a kormámnyzással. Hogy az érdekeik érvényesítése adott esetben nukleáris kockázatot eredményez? Hogy a sokat reklámozott 40 %-os magyar beszállítói részaránynak a töredéke sem fog teljesülni, mert mindenre ráteszik a kezüket az oroszok, a megmaradó morzsákat pedig egy kicsit tágasabb cellára való, a miniszterelnök közvetlen környezetét alkotó oligarchakör fogja felporszívózni? Hogy az egész ország évtizedekre ráfizet az egészre? Ezek a szempontok ma nem részei a kormányzati döntéshozatalnak. Ha definiálni kéne a Bogár László által oly sokat és oly nagy kedvel emlegetett komprádor burzsoázia fogalmát, akkor elég lenne egy Orbán Viktor családját és közvetlen barátait ábrázoló csoportfényképet elővenni. Egy egész ország legalább két generációjának életét emésztik fel, hogy magánjetekkel röpködhessenek Chelsea meccsekre. Amit eddig afrikai diktátoroktól, dél-amerikai államfőktől, párttitkárból örökös vezetővé átalakult közép-ázsiai csinovnyikoktól láttunk, az ma itt történik meg velünk. Mert hagyjuk, hogy megtörténjen.

Nukleáris alkony II.: Törökugrató

Közzétéve:

akkuyu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A törökországi Akkuyu atomerőmű építése (forrás: DW.com)

A nukleáris energia szerepe – szemben a magyar kormányközeli szereplők által közvetített alternatív valósággal – világszerte csökken. A futó projektek jelentős része, köztük a Roszatom beruházásai is, súlyos késésekkel, költségtúllépésekkel, finanszírozási gondokkal, mindent átható korrupcióval, biztonsági problémákkal küzdenek. Az ezekről szóló sorozat második részében a viharos történetű török atomerőmű építést mutatom be. 

A törökországi Akkuyu atomerőmű ugyanúgy államközi szerződés alapján létesül(ne), mint Paks II., és ugyanazt a VVER 1200 reaktortípust fogja használni. A tervezett teljesítménye (4800 MW) a duplája a magyar erőműének, és jelentős különbség az is, hogy tengerpartra épülne, tengervíz-hűtéssel. Az már csak menet közben derült ki, hogy ezzel a technológiával a Roszatomnak nincsenek még tapasztalatai.

Törökország számára az atomenergia mindig is politikai kérdés volt, az ország önállóságának és erejének egyik régóta vágyott szimbóluma. Először 1955-ben írtak alá nukleáris együttműködési megállapodást egy atomhatalommal, akkor még az USA volt a kiszemelt együttműködő partner. A következő fél évszázad a kudarcba fulladt próbálkozások története. A csernobili katasztrófa után, 1986-ban átmenetileg lekerült a napirendről az előkészítés, és nem használtak a költséges projekt megvalósításának a török állam ismétlődő pénzügyi krízisei sem. A szándék ugyanakkor ma is él, a török politikai elit a saját atomerőművet valamiért a nemzeti nagysággal azonosítja, Erdogan elnök pedig – Orbán Viktorhoz hasonlóan – olyasmit forgat a fejében, hogy egy hosszú távú közös atomprojekt a két ország kapcsolatait is évtizedekre rendezné.

Az Akkuyu öblöt 1976-ban választották ki helyszínül, az új partnerrel, a Roszatommal viszont csak 2009-ben állapodtak meg. A beruházást még az ezredfordulón határozta el a török kormány – az Orbán-kabinethez hasonlóan az alternatívák vizsgálata nélkül (miközben Törökország bizonyíthatóan 10 ezer megawattnyi, gazdaságosan kiaknázható szélenergia-kapacitással rendelkezik, a napenergia-tartalékai pedig szinte kimeríthetetlenek) -, ám kimutatható megtérülést már az akkori, Fukushima előtti viszonyok között sem sikerült produkálni, így a török állam magába az üzletbe végül nem szállt be, a pénz előteremtésének feladatát a Roszatomra hagyta. Az orosz cég teljesen saját erős kivitelezést vállalt – az eredeti terv az volt, hogy ún. BOO (build-own-operate) konstrukcióban létesül az erőmű, vagyis a Roszatom építőként, tulajdonosként és üzemeltetőként is szerepet játszik a projektben –, ezt a számítást a gazdasági válság húzta keresztül. A kormány helyére így végül török magáncégek (a Kolin és Kalyon társaságok) léptek, ők azonban nemrég menekülőre fogták a dolgot, már az új bekerülési kalkulációk ismeretében.

Az oroszok Törökországban is létrehoztak egy projektcéget a fővállalkozói-generálkivitelezői feladatok ellátására. Az Akkuyu NGS Electricity Joint Stock Company részvényei orosz tulajdonban, a Roszatom különféle leánycégeinek kezében vannak (az Atomstroyexport, a Rosenergoatom és a Rusatom Energy International együttesen mintegy 98 százalékos részesedéssel rendelkezik).

A beruházás előkészítése 2010-ben kezdődött el. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 2013-ban riasztó jelentést adott közre a projektről, amelynek egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a török hatósági rendszer nincs felkészülve egy ekkora nukleáris beruházás kezelésére, a nukleáris hatóság függetlensége pedig nem garantálható. 2014-ben úgy hagyták jóvá a projekt környezetvédelmi engedélyét, hogy maga a hatósági folyamat még nem zárult le – a dokumentummal szerettek volna kedveskedni a Törökországba látogató Putyin elnöknek. A török környezetvédelmi engedély kísértetiesen hasonlít a magyarra: nem foglalkozik érdemben az atombalesetek kockázataival, a kiégett fűtőelemek és a leszerelési hulladékok kezelésével, valamint a felelősségbiztosítás kérdésével (jellemző példa, hogy a vonatkozó török törvények szerint a maximális felelősségvállalás mértéke 19 millió euró, miközben például a csernobili katasztrófa kárait 150-180 milliárd euróra becsülik. Az Akkuyu erőmű elnagyolt környezetvédelmi engedélyével szemben a Greenpeace közlése szerint tucatnyi per van folyamatban Törökországban.

A tervek szerint egyenként 1200 MW-os blokkot építenek fel fel 2019 és 2022 között, nagyrészt üzleti alapon. A beruházó és a török kormány úgy kalkulált, hogy az új atomerőmű működésének első 15 évében az első két blokkban termelt áramnak a 70, a második két blokkban termelt áramnak pedig 30 százalékát előre rögzített, kilowattóránként 27 forintos áron veszi át a török áram-nagykereskedő, a megtérülési kockázatok egy részét szétterítve a török adófizetők és áramfogyasztók között. Ez olyasféle megoldás, mint amit Nagy-Britannia választott a Hinkley Point C atomerőmű felépítéséhez – mint emlékezetes, azt a modellt jelenleg az Európai Bíróság vizsgálja (ilyen veszélytől Törökországnak egyelőre nem kell tartania).

Időközben a költségek eszkalálódása és az atomenergia egyre nyilvánvalóbb árhátránya miatt két nagybefektető kilépett az összességében 20 milliárd dollárt összeadó társaságból. A két érintett török cég összességében a szükséges tőke 49 százalékát adta volna (a Roszatom ragaszkodik a többségi, azaz legalább 51 százalékos részesedéshez, és maga a beruházási szerződés is tartalmazza, hogy az orosz atomcég tulajdonhányada nem csökkenhet 51 százalék alá), a visszalépés nyomán erősen bizonytalanná vált a befejezés.

A török kormány most a Roszatommal együtt állami vállalatokat próbál rábírni a részvételre, az elsődleges célpont az Euas energiaholding. Végső megoldásként szóba került a magyar verzió is, vagyis az, hogy orosz állami hitelből építkeznének. Miközben a független szakértők biztosra veszik a csúszást, a hivatalos beüzemelési dátum továbbra is 2023, a török köztársaság kikiáltásának századik évfordulója, az elvárás pedig az, hogy az erőmű a munkába állása után a török áramigény 10 százalékát biztosítsa. Közben azonban Törökország már most lényegesen olcsóbban jut áramhoz a saját naperőműveiből – tavaly a beépített naperőmű-kapacitás már megközelítette a 2,7 GW-t – mint a tervezett atomerőműből, így a Roszatom-projekt közgazdasági szempontból mind kevésbé értelmezhető, egyre inkább politikai vállalkozásnak látszik.

Paks II. és az orosz atomfegyverek

Közzétéve:

A paksi bővítés ügyét szinte már minden oldalról százszor körüljártuk. Látjuk, hogy veszteséges, kockázatos és környezetszennyező, világos, hogy eladósítja Magyarországot és orosz függést teremt, és még a jogviták sem értek teljesen véget. A beruházás egy aspektusa azonban eddig nem volt a reflektorfényben – ez pedig az atomerőmű építésének összefüggése az orosz katonai atompotenciállal.

A világban a civil és a katonai nukleáris programok soha nem teljesen függetlenek egymástól. A két terület ezer szállal kötődik egymáshoz, és számos területen átfednek a kutatás-fejlesztéstől és az urániumbányászattól a feldolgozáson és dúsításon keresztül a hulladékok kezeléséig. A valóságban a civil, „békés célú” atomenergia szektor fenntartása nem kis részben a katonai kiadások csökkentése miatt fontos, számos költséget, az infrastruktúra fenntartását szét lehet teríteni, és részben az energiafogyasztókkal megfizettetni.

A civil, békés célú atomenergiahasználat valójában olykor a nukleáris fegyverkezés előszobája – a többség aztán marad is itt, az előszobában, de atomerőművek nélküli atomhatalmat még nem láttunk. Nem véletlenül vizsgálta az NAÜ és a nemzetközi közösség árgus szemmel Irán atomprogramját – jó okkal feltételezték, hogy az atomenergia szektort az iráni vezetés a nukleáris fegyverkezési program ugródeszkájának tekintette. Az atomenergia az atomhatalmak számára több, mint egyszerű energetikai kérdés. Stratégiai, biztonsági szempontokat is mérlegelniük kell, pontosan a szoros összekapcsolódás miatt. Épp ezért, amíg például Németország lemondhat az atomenergiáról, erre aligha kerül sor az USA, Nagy-Britannia, Franciaország vagy Kína esetében. Náluk az atomerőmű-flotta az egyik bázisa a katonai nukleáris ütőerőnek.

plakat_fegyver2

Még szorosabb ez a kapcsolat Oroszország esetében, ahol alig-alig választható szét a civil és katonai célú nukleáris ipar. Részben ezért kulcskérdés Oroszország számára a külföldi atomerőmű-építés. Amellett, hogy ez lényegében az egyetlen versenyképes orosz technológiai exporttermék, egyben a súlyos pénzügyi válságban lévő Oroszország atomprogramjának, katonai nukleáris potenciáljának életben tartását is szolgálja. Minél több projektet sikerül eladni külföldre, annál nagyobb részét fizetik meg mások az orosz atomfegyver-arzenál fenntartásának.

Magyarország esetében nincs olyan katonai érdek, ami a nukleáris energia mellett szólna akkor is, amikor annak pénzügyi és energetikai versenyképtelensége nyilvánvaló. Paks II. építésével azonban segítséget tudunk nyújtani az orosz nukleáris elrettentő erő megőrzéséhez. Minden magyar család hozzá fog egy kicsivel járulni ahhoz, hogy Oroszország, mint atomhatalom erősebb legyen a nemzetközi porondon.

Mindez egy olyan időszakban történik, amikor Putyin Oroszországa egyre inkább a konfliktuskereső, katonai megoldásokat kedvelő stratégia felé mozdul el. Amikor az orosz nukleáris potenciál nem csupán egy elvi védelmi garancia Oroszország számára, hanem nagyon is valós ütőkártya és fenyegetés konkrét katonai konfliktusokban, és amelyet Oroszország minden nehézsége ellenére gőzerővel fejleszt. És ezekben a konfliktusokban Oroszország gyakran az EU-val vagy a NATO-val kerül szembe, azzal a szövetségi rendszerrel, amelynek elvben tagjai vagyunk.

Paks II.-vel a magyar kormány nem csupán az EU-s versenyjoggal, közbeszerzési joggal, vagy az Unió Energiabiztonsági Stratégiájával került összeütközésbe. A szövetségi rendszerünkkel szemben ellenséges hatalom katonai nukleáris potenciálját erősítjük. Az efféle magatartásra vonatkozóan Földi László kormányzati és önkormányzati szakértő pazar megnyilatkozásai elég sarkos javaslatokat fogalmaznak meg.

Jómagam a nukleáris leszerelés pártján vagyok, támogatom például a 2017-es béke Nobel-díjas, a nukleáris fegyverek leszereléséért küzdő ICAN kampányszervezetet, és tagja vagyok a hasonló célokért küzdő parlamenti képviselők nemzetközi szervezetének a PNND-nek. Tudatában vagyok, hogy amerikai, francia vagy japán atomerőművi technológia vásárlásával is hozzájárulnánk a katonai nukleáris potenciál erősítéséhez a világban – de talán nem teljesen mindegy, hogy melyik oldalon. De Magyarország ráadásul nincs rákényszerítve egyikre sem. A megrendelésemre a német Wuppertal Intézet és az Energiaklub által 2016-ban készített Zöld Magyarország – Energia Útiterv világosan bebizonyítja, hogy számunkra, magyarok számára a legolcsóbb, legbiztonságosabb és a magyar gazdaság számára leghasznosabb út a nukleáris energia kivezetésén, egy megújuló energiaforrásokon és energiahatékonyságon alapuló energiarendszeren keresztül vezet. És akkor áttételesen orosz atomtölteteket sem finanszírozunk a magyar adófizetők pénzéből. Ahhoz az orosz és a magyar kormányon kívül valószínűleg igen kevesen ragaszkodnak határainkon belül és azokon túl.