A jobboldali összeesküvés-elméletek, és a baloldali csodavárás egy tőről fakad: az Unió afféle fenyegető és hatalmas nagybácsiként egyszer csak rendet teremt a végeken, és – nézőponttól függően – kiszabadítja Magyarországot az illiberalizmus fogságából, vagy eltiporja nemes küzdelmünket a külhatalmi elnyomással szemben.
A magyar kormány Európapolitikáját két alapvető prioritás határozza meg. Az uniós források maximális leszívása az egyik. Ennek felhasználása azonban nem távlatos gazdaság- vagy társadalomfejlesztési elképzelések szerint szerveződik – ami egyébként a kohéziós politika értelme lenne. Célja nem több, mint a vágyott – és a valóságban a legszűkebb baráti oligarchikus kört eufemizáló – „nemzeti tőkésosztály” gyarapítása, cinikus módon az „ellenség”, az EU pénzén. Ennek hamisságát semmi sem világítja meg jobban, mint az a sebesség, ahogy Simicska Lajos vezető „nemzeti tőkésből” egyik napról a másikra ellenséggé válhatott egy politikai nézetkülönbség nyomán. A másik prioritás a kormány cselekvési szabadságát, a centrális demokrácia, az illiberális állam kiépítését bármilyen módon korlátozó európai beavatkozás elhárítása. Valljuk meg, Orbánék meglehetős sikereket tudhatnak maguk mögött mindkét területen. Nem csak hatékonyan csatornázták be a magyar oligarchikus állam útvesztőibe az európai adófizetők pénzét, de mindezt, és a magyar demokrácia meghekkelésével szembeni tétova európai erőfeszítéseknek való ellenállást a magyar társadalom jelentős része számára szabadságharcként is sikerült eladniuk. A menekültválság meglovaglásával pedig az oligarchikus illiberalizmus építését szabadságharcból Nagy Honvédő Háborúvá sikerült átpozícionálniuk, miközben némi – bár inkább csak a szélsőjobbon rezonáló – európai jelentőséget is tudtak kanyarítani mellé. Nem ok nélküli a kormány magabiztossága és önbizalma tehát, amikor áttekintik az elmúlt hat évüket, és a jövőt fürkészik.
A valódi kérdés azonban nem az, hogy mindez végrehajtható-e Európán belül. Láttuk, hogy igen, és ez joggal bátorítja fel más tagállamok bizonyos erőit hasonló politikai út bejárásának megkísérlésére (és tegyük most félre, hogy a nálunk lényegesen fajsúlyosabb Lengyelország számára lehetséges-e az orbáni út követése az EU-ban). Az igazi dilemma az, hogy stabilizálható-e ez a rendszer az Unión belül. Magyarországon az ezzel kapcsolatos diskurzus – jobb- és baloldalon egyaránt – jobbára arról szól, hogy vajon mikor avatkozik hatékonyan közbe Brüsszel az orbáni modell építésébe. A jobboldali összeesküvés-elméletek, és a baloldali csodavárás jobbára egy tőről fakad: az Unió afféle fenyegető és hatalmas nagybácsiként egyszer csak rendet teremt a végeken, és – nézőponttól függően – kiszabadítja Magyarországot az illiberalizmus fogságából, vagy eltiporja nemes küzdelmünket a külhatalmi elnyomástól független, szuverén Magyarországért. Ki kell ábrándítanom mindkét oldal elszánt szereplőit. Semmi ilyesmi nem fog történni. Az Unió felépítése, a megosztott hatáskörök, a Tanács túlsúlya, az intézményi jogkörök szűkössége és az európai politikai küzdelmek dinamikája mindezt lehetetlenné teszik – ráadásul nem csupán véletlenségből, hanem jórészt azért, mert így tervezték meg őket. Az EU ugyanis nem egy nemzetállamhoz hasonló, szigorúan hierarchikus berendezkedés, hanem sokkal inkább egy önkéntes alapon berendezett konstrukció, amelynek cementálását nem hatalmi eljárásokra, hanem közös érdekekre és közösen vallott értékekre alapozták. Európa mostani válsága pedig elsősorban azzal áll összefüggésben, hogy kiderült, a 28 tagúra bővült Unióban az érdekek – főképp krízishelyzetben – páratlanul széttartóak, az evidenciának tekintett közös értékeket pedig a tagság egy része nem osztja.
Miközben Magyarország elszánt szabadságharcát vívja a Moszkvához hasonlított Brüsszel ellen (ami nem akadályozza abban, hogy az Unióval szemben épp Moszkvában keressen ellensúlyt), aközben Nyugat-Európában ezt a helyzetet igyekeznek megérteni, és kezelni. És a válaszok időnként nem sokkal emelkedettebbek vagy kevésbé zsigeriek, mint a magyar a törekvések. Ezeknek a véleményeknek az eluralkodása az igazi kockázat Magyarország számára, nem pedig Brüsszel beavatkozásai. Az Unió jövőjéről folyó diskurzus ugyanis elsősorban nem arról szól, hogy hogyan lehet megleckéztetni a renitens tagállamokat – köztük Magyarországot –, hanem arról, hogy hogyan lehet helyreállítani azt az érdek- és értékközösséget, amelyre az Európai Uniót alapozták. Egy sor kormány pedig futószalagon szállítja az érveket Európa legkülönfélébb politikai erőinek, hogy mindez nem lehetséges másképpen, mint a konfliktusok szaggatta klub radikális átalakításával, adott esetben a tagnévsor felülvizsgálatával. Félreértés ne essék: nem csupán Orbán Viktorról van szó. Még csak nem is néhány régiós tagállamról. David Cameron belpolitikai hazárdjátéka az uniós tagsággal, vagy a dán kormány menekültügyi keménykedése ugyanezeket az érzéseket erősítik. De az is világos: Magyarország úttörő szerepet játszott az őt legközvetlenebbül fenyegető folyamatok elszabadításában.
Ma Európában nem csak elvi szinten merül fel az Unió szétesésének, vagy alapvető átalakításának lehetősége. A New Statesman-ben Brendan Simms és Timothy Less cikkezik – amúgy viszonylag felületesen, de az érzelmeket hatékonyan felkorbácsolva – az Unió széthullásáról, a folyamatot Ausztria-Magyarország, a Szovjetunió illetve Jugoszlávia darabokra esésével állítva párhuzamba. A Debating Europe vezető januári vitatémája az Unió alapértékei, és szervezetének lebontása, átalakítása vagy egyben tartása. Legfontosabb érveik szerint az európai magországok nem tudják folytatni az integrációs folyamatot, mert kiderült, hogy jónéhány tagország nem hogy gátolja ezt, de még a jelenlegi integrációs szinttől is visszalépnének a nemzetállamok irányába. Európa pedig úgy van megalkotva, hogy a leglassabb hajó szabja meg a konvoj sebességét – egyetlen vétózó tagállam ellehetetlenítheti a többiek együttműködését. Többek között azoknak az eljárásoknak és intézményeknek a létrehozatalát, amivel hatékonyabb nyomást lehetne gyakorolni az Unió demokratikus alapértékeit szisztematikusan kikezdő tagállamokra. Arra tehát nem vezet út, hogy kikényszerítsék a tagállamoktól az integráció folytatását – de valójában „kedv”, politikai eltökéltség sincs. Engedjük el inkább azokat, akik tévedésből lettek a klub tagjai – szólalnak meg a szirénhangok. És akikről kiderült, hogy az alapértékeket sem osztják. Engedjük el a briteket, akik akadályozzák a pénzügyi integrációt, a közös piacon túli, szociális és gazdasági unió megteremtését. Engedjük el a görögöket, akik nem hajlandók tartani a maastrichti kritériumokat, és nyelik a holland, német adófizetők pénzét. Engedjük el a közép-európaiakat, akik korrupt rendszereken keresztül lopják el a nekik szánt pénzt, miközben az első adandó alkalommal felrúgják az európai szolidaritást, ha napi politikai érdekeik úgy diktálják. Leegyszerűsítő, igaztalan, populista gondolatok? Persze. De Orbán a saját populizmusába gabalyodva mintha nem látná – vagy még rosszabb: pontosan látja –, hogy populizmusa populizmust szül. A magyar kormány, ahelyett, hogy azon dolgozna, hogy erősítse az Unió átláthatóságát, demokratikus elszámoltathatóságát, hogy csökkentse az elhibázott gazdasági kormányzás okozta torz piaci helyzeteket, az eurozóna generálta versenyképességi lemaradásokat, ahelyett, hogy speciális frontországi helyzetünkből adódó sajátos érdekekeinket markánsan képviselve küzdene egy működőképes európai menekültpolitikáért, egyszóval hogy egy jobb Európai Unió létrehozásán dolgozna, mindehelyett a velünk szemben élesedő nyugat-európai populizmus malmára hajtja a vizet. A külföldön dolgozó magyarok elleni hangulatkeltésnek, a kohéziós politikát felesleges pénzkidobásnak címkézőknek, az egész 2004-2013-as bővítési köröket elhibázottnak bélyegzőknek szolgáltat érveket.
Mindez nem csupán a közbeszéd perifériáján zajlik. Tavaly júniusban Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter és Sigmar Gabriel német alkancellár közös cikkben értekezett aGuardian hasábjain a kétsebességes Európa előnyeiről, amellett érvelve, hogy a magországoknak folytatniuk kell a szorosabb – szociális és fiskális – együttműködés felépítését, akik pedig ebben nem akarnak részt venni, azokat szabadjára kell engedni – írták.
Vagy olvassuk el a következő mondatokat: „Azt gondolom, hogy valójában nem lesz lehetséges, hogy 33, 34 vagy 35 tagállam ugyanazzal a sebességgel haladjon, ugyanazzal a lendülettel, ugyanabba az irányba. (…) Egy napon újra kell gondolnunk Európa építményét, benne országok egy olyan csoportjával, amelyek együtt fognak cselekedni, mindenben együtt, és olyanokkal, amelyek távolabbi pályákra pozícionálják magukat.” Vajon ki mondta ezt? Geert Wilders, a holland szélsőjobb vezére? Nos, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnökének szavai ezek egy tavaly novemberi konferenciáról.
Európa mintha ellenállhatatlanul a dezintegráció, az átépülés felé tartana. Nem lehet mindezért persze egyszemélyben Orbán Viktort felelőssé tenni. Még csak az új tagállamokat sem. Legalább ekkora szerepe van a ”magállami” ostobaságnak, zsigeri reakcióknak, populizmusnak is. A tény ettől még tény marad: történelmi léptékben a Nagy Európai Projekt válságba jutott, a válságra adott legvalószínűbb válasz forgatókönyve pedig jelenleg az integráció területi szűkítése azokra az országokra, amelyekben a többségi álláspont a válság megoldásáról hasonlatos egymáshoz.
Mindez nem fogja egyetlen tagország kizárását sem eredményezni. Az ilyesmit nem szeretik a brüsszeli tárgyalótermekben és intézményekben. A gazdasági integráció számos eleme – a vámunió, a szabadkereskedelmi övezet például egyelőre biztosan – megmarad. Épp csak egyre több olyan közös politika és erőfeszítés lesz, amiből ki lehet majd maradni – cserébe akik nem akarnak együtt haladni a többiekkel, nem akadályozzák őket a továbblépésben. Sok jelenlegi elvárás kapcsán rugalmassági mechanizmusokat vezetnek majd be. A britek – nem lévén tagjai az eurozónának – flexibilisen értelmezhetik a pénzügyi szabályokat, és szabadon túráztathatják a magyar meg lengyel munkavállalókat. A lengyelek különalkukat kötnek a klímapolitikában, hogy szabadon füstölhessenek a szénerőműveik. Magyarország kicsit megpiszkálhatja a független igazságszolgáltatást, meg mondjuk tovább lazíthat a környezetvédelmi szabályokon, hogy a frissen kistafírozott helyi földesurakat ne korlátozza holmi Natura 2000 hálózat. Ja, igen ennek azért ára is lesz. Idén év végén elkezdődik a következő – 2021-2027 közötti – költségvetési időszak tervezése. A jelenlegi politikai klímában nem nehéz megjósolni, hogy a vezérmotívum a takarékosság lesz. Vége lehet a bőséges brüsszeli pénzforrásnak, radikálisan összezsugorodhatnak a kohéziós politika keretei (és valószínűleg ezért van szükség a paksi bővítésre is, hogy a tervek szerint 2019-ig lehívott uniós források helyére lépjen egy, a „nemzeti tőkésosztály”/oligarchikus maffiakörök által elérhető pénzfolyam szerepében). A kohéziós politika beszűkülésével pedig tovább csökkenhet az Unió vonzereje a kormány számára. Orbán Viktor többször is kifejtette: nem érdekünk az Unióból való kilépés, mert a tagságnak jelentős pénzügyi haszna van számunkra – és ez így is marad 2020-ig. De mi lesz utána? Az irányt nem is Brüsszelben fogalmazták meg a legvilágosabban, hanem Budapesten. Lázár János karácsonyi Népszava-interjújában egyértelműen kitűzte a célt: gazdasági együttműködés, politikai unió nélkül.
Nem állítom, hogy ez szükségképpen így fog történni. Azt azonban igen, hogy a jelenlegi folyamatok ebbe az irányba tartanak. Ebből a sémából pedig csak jelentős politikai elszántsággal, képzelőerővel és innovációval lehet kilépni – ami sajnos mindkét oldalon hiánycikk. Lehet a szűklátókörűségéért, a bátorság hiányáért, az önzőségért, a faék egyszerűségű populizmusért az EU-t és annak magországait hibáztatni. Jó eséllyel még sok igazságot is megfogalmazhatunk így. Hiszek azonban abban, hogy történelmi léptékben Magyarország számára mindezek ellenére a sikere záloga az, hogy képesek vagyunk-e egyben tartani az Európai Unió páratlan építményét, és Magyarország el tudja-e foglalni benne a megfelelő helyet. A mai magyar politikai osztály teljesítményét pedig 30 év múlva csupán az alapján fogják megítélni, hogy ebben milyen sikereket tudott elérni.
Ehhez elsősorban azt kell felismerni, hogy az EU tagjaként mi is befolyásoljuk, irányítjuk az integrációt, még ha nyilvánvalóan a nagyokhoz mérten nem egyenlő esélyekkel is. És Magyarország a rendelkezésére álló korlátozott befolyással jelenleg a dezintegráció irányába hat. Ha ezen nem változtatunk, akkor az évtizedeken át sokat átkozott kétsebességes Európát végül saját magunknak építjük meg. A helyzet az, hogy amit a magyar kormány szabadságharcának keretében eredményként próbál kiharcolni, azt megkaphatjuk büntetésként. Magyarország számára ijesztő perspektíva körvonalazódik: a végén még megnyerjük a szabadságharcot.