Szombaton 120 ezer ember gyűlt össze a Kossuth téren, hogy megmutassa, a Fidesz szerezhetett kétharmadnyi parlamenti mandátumot, de az ország, a választók többsége még nem az övé. A legfontosabb benyomás a tüntetésről az, hogy a választók nem csak kritizálták az ellenzéki pártok megosztottságát, és ebből fakadó, még a lehetőségeknél is gyengébb teljesítményét, de a maguk részéről túl is léptek – a megosztottságon mindenképpen, de talán az ellenzéki pártokon is. Akik ott voltak, tudják, akik nem, olvashatták számtalan helyen: DK-sok és Jobbikosok, LMP-sek, szocik, belvárosi liberálisok, raszták és kopaszok tüntettek nagy egyetértésben az Orbán-rezsim valósága ellen.
Az ugyanakkor egyelőre nem látszik véglegesen, hogy az ellenzék pártjai stratégiai szinten milyen tanulságokat vonnak le az elvesztett voksolásból. Két elbukott választás után azonban fontos néhány alapvető dologgal szembenézni. Olyan tényezőkkel, amik megkerülhetetlen kényszerei bármiféle ellenzéki politizálásnak a jövőben.
1, A jelenlegi magyar választási rendszer kvázi kétpártrendszert hoz létre. Az egyéni mandátumok domináns szerepe és a győzteskompenzáció miatt technikailag lehetetlen 4-5-6 pártból álló, versengő ellenzéki kínálattal a siker esélyével felvenni a küzdelmet a Fidesszel. Olyan, hasonló logika mentén működő régi demokráciákban, mint a brit vagy az amerikai, évszázados léptékben sem sikerült érdemben megtörni a két domináns párt alkotta politikai mező mintázatát. Hogy csak a hozzám legközelebb álló szereplőket említsem: a zöld politika reprezentációja ezekben az országokban folyamatosan keserves küzdelem a felszínen maradásért. (Ha valakit ez a része érdekel jobban a történetnek, szívesen kifejtem külön bővebben is). A brit liberális demokraták története is inkább a helyzet nehézségére, mintsem a kétpárti rendszer sikeres megtörésére szolgál például.
2, A pártkínálat változása ezekben a rendszerekben leginkább úgy nézhet ki, ha egy újonnan feltörekvő pártnak sikerül kiszorítania az addigi váltópártot ebből a szerepből. Ennek jellemzően relatíve gyorsan meg kell történnie, mert tartósan két vagy több váltópárti pozícióra törő erő nem tud párhuzamosan megmaradni.
3, A magyar parlamentben jelen állás szerint 4 (a Párbeszéd esetleges önálló frakcióalakítása esetén 5) ellenzéki párt képviselteti magát frakcióval, és további kettőnek (Együtt, Liberálisok) ülhet benn képviselője, és még párt nélküli képviselő (Mellár Tamás) is lesz. Ez a rendszer az elmúlt két választáson nagyjából mindent kihozott magából. Jó érveink vannak arra, hogy ilyen formában ez így ennyire képes.
4, A rendszer hatékonyságát (illetve annak hiányát) illetően két domináns kritikai diskurzus van. Az egyik szerint a probléma magva az, hogy túl sok a párt (Összefogás-diskurzus), a másik szerint alapvetően hitelességi deficit van (anti-Gyurcsány és anti-MSZP diskurzus). Az utóbbi is elfogadja persze a pártok számának szükségszerű csökkentését, csak ezt nem az integrációjukkal/együttműködésükkel gondolja megoldhatónak, hanem a pártok egy/jó részének eltűnésével. A helyzet azonban az, hogy mindkét, gyakran önmagába zárt diskurzus figyelmen kívül hagy súlyos, és megkerülhetetlen tényeket.
5, Az Összefogás-diskurzus nem számol azzal, hogy a probléma nem csupán az, hogy túl sok szeletre van osztva az ellenzéki torta, hanem az is, hogy túl kicsi. A Jobbik nélküli ellenzék jelen pillanatban 1 millióval kevesebb szavazót képes mozgósítani, mint a Fidesz-KDNP. A Jobbik bevonása, és egy tőlük a DK-ig ívelő együttműködés szerintem a politikai és szakpolitikai célok radikális különbözősége miatt tartósan aligha lehetséges – a párt Vona Gábor lemondásával valószínűsíthető „újraradikalizációja” pedig tovább csökkenti ennek esélyét. Meggyőződésem, hogy a baloldal számos szereplője csak végső reménytelenségében fordult efelé a megoldás felé, és egy ilyen kiméra nem csak morálisan megkérdőjelezhető, de valójában működésképtelen, még nagyon korlátozott célok elérése érdekében is. A „régi baloldal” pártjai (MSZP, DK) pedig tényszerűen nagyon kevéssé alkalmasak új, eddig nem a baloldalra szavazó polgárok aktivizálására, bevonására, vagy áthúzására a jobboldalról. Ebben a helyzetben a puszta összefogás nem tud olyan választói tömeget eredményezni, amely képes a Fidesznek nemhogy a legyőzésére, de akár megszorongatására is. Ezen az „Összefogást!”-mantra gyakoribb ismételgetése sem tud érdemben változtatni.
6, A „hitelességről” szóló diskurzus két stratégiai ponton küzd nehézségekkel. Az egyik pont épp a hitelesség megállapításának módja. Tartok tőle, hogy a pártok hitelességét döntően a választópolgárok jogosultak visszajelezni, éspedig elsősorban a szavazataikkal. A mostani választáson az MSZP 650.000, a DK pedig közel 300.000 választó számára kellően „hiteles” volt ahhoz, hogy rájuk szavazzanak. Ez együtt majdnem a duplája a hitelesség-diskurzust elsősorban képviselő LMP és Momentum összesített szavazatainak. Egyáltalán nem kell a fenti pártokat szeretni, bűneik számosak, alkalmasságuk megkérdőjelezhető, de a meglehetősen bőkezű ellenzéki pártkínálat közepette is a Jobbikkal összemérhető választói akarat áll mögöttük. Lehetséges azt gondolni az LMP-ben és a Momentumban, hogy ők hitelesebbek, még az is lehetséges, hogy számos szempontból ez így is van, a választók azonban ezt szemmel láthatólag árnyaltabban látják.
7, A „hitelesség-diskurzus” képviselői szerint ezeknek a pártoknak egyszerűen el kéne tűnniük a közéletből, és átadni a helyüket a hitelesebb pártoknak. Csakhogy a hitelesség meghatározásának nehézségein túl az is gond, hogy ez az átengedés tényszerűen nem, vagy csak nagyon lassan következik be. Nyolc év ellenzéki ügyetlenkedés után az MSZP-DK kettősnek még mindig közel 1 millió szavazója van. Ez pedig politikai értelemben legitimálja a létüket, technikailag pedig megkerülhetetlenné teszi őket. Lehet vizionálni egy MSZP-DK nélküli valóságot, ahol az új pártok felszívják valamennyi szavazójukat, és még egymillió újat is mobilizálnak mellé, de az ilyesmit jobb, ha a pártkongresszusok utáni sörözések késői szakaszára időzítjük, nem pedig a stratégiaalkotás folyamatának időtartamára.
8, A váltópárti csere projektje tehát jelen pillanatban igencsak lassan, és sok-sok kérdőjellel halad (a Momentum a parlamenten kívül rekedt, az LMP pedig 0,7 százalékkal a 2010-es eredménye alatt teljesített). Ami azt is jelenti, hogy belátható időn belül a kép tisztulása, az ellenzéki kínálat számosságának csökkenése ezen az úton nem fog bekövetkezni.
A helyzet tehát az, hogy egy praktikusan kétpárti rendszerben túl sok ellenzéki pártunk, de azoknak túl kevés szavazójuk van. A helyzet megoldásához a két uralkodó ellenzéki stratégia egyike sem ad meggyőző kulcsot. Az összefogás elvben előállíthat egy 2-3 párti politikai erőteret, benne 1-2 ellenzéki párttal, de önmagában nem tudja bővíteni a választói támogatást. Nem érdemes csupán az LMP-re meg a Momentumra mutogatni, mint a kormányváltás akadályaira (bár a kétharmadot valóban megspórolhatták volna nekünk minimális, néhány választókerületre kiterjedő koordinációval). A feladvány jó részére nem tudnak választ adni nekünk az összefogás pártjai és hívei.
A „régi baloldal” kritikusai nem adnak nekünk választ arra, hogy milyen legitimációs alapon szeretnék a politikán kívül látni közel 1 millió ember szavazataival a parlamentbe küldött pártokat. Gyakorlati szempontból pedig egész egyszerűen nem történik meg a váltópárti helycsere, az LMP (vagy a Momentum) nem látszik képesnek arra, hogy gyors, határozott ütemben kiszorítsa a régi baloldal pártjait a politikából.
Amíg tehát a két fél pusztán egymást hibáztatja a kudarcért, addig egyfelől az egyébként szintén kudarcos saját stratégiáját próbálja csupán ráerőltetni a teljes ellenzékre, másfelől fenntartja azt az állapotot, amelyben az ellenzék pártjai valójában nem a Fidesszel, hanem egymással versenyeznek. Ez a belső helyosztó háziverseny pedig aligha fogja elhozni azt az áttörést a társadalmi támogatásban.
Olyan stratégiára van szükség, ami mindkét kritikus problémára megoldást kíván. Számomra ez a szombati tüntetés üzenete. De az ellenzéki oldal konszolidációját nem lehet valamelyik kis szubkultúrájának a dominanciájával megvalósítani. A pártkínálat szűkítése nem történhet, és nem is történik meg 1 millió ellenzéki, szocialista-gyurcsányista szavazó figyelmen kívül hagyásával. Nem lehet a szocialisták legitimációját megkérdőjelező LMP-s vagy momentumos platformról integrálni az establishment-baloldal 1 millió szavazóját. A szövetségkötésnek nem a sértegetés a leghatékonyabb módja. Az ellenzéki térfél konszolidálására ugyanakkor ez a brand, ez a platform alkalmatlan. Az MSZP-DK vonzereje, mobilizáló képessége soha nem fog tudni érdemben túlnyúlni a hardcore baloldali szavazóbázison. Nem lehet szocialista megújulást kínálni a Fideszről leszakadó konzervatív szavazóknak. Nem lesznek vevők rá. Olyan ernyőre van szükség, ami túllép a hagyományos törésvonalakon, és képes a Márki-Zay Péter, Mellár Tamás-féle mérsékelt konzervatívok, vagy a rugalmasabb LMP-s világ integrálására. Az ellenzéki választók között leomlott egy csomó eddigi válaszfal, számukra másodlagossá vált, ki a szocialista, ki a párbeszédes, DK-s, jobbikos vagy momentumos. De egy füst alatt a pártok identitáspolitikai harcai iránt is elvesztették az érdeklődésüket. Nem foglalkoztatja őket, melyik ellenzéki párt melyik többi ellenzéki pártot akarja legyőzni. Arra kíváncsiak, aki a Fideszt akarja legyőzni. Olyasmire várnak, ami visszatükrözi ezt a kívánságukat. Az ellenzéki pártoknak erre kell ajánlatot tenniük a választók felé. Máskülönben azok túllépnek rajtuk.
