JÁVORT Az EU-BA!

Támogasd Te is küzdelmünket a zöld és igazságos jövőért!

Nem, nem jön ki a paksi matek

Az Index hétfői cikke szerint „Felrobbant az áram ára”, a magas áramár miatt az „atom (…) hirtelen nagyon jó üzlet lett”, és ebben az esetben „kijöhet a paksi matek”, amely a 40 eurós árszintnél reménytelennek látszott. De tényleg jó üzlet lett-e az atom, és kijöhet-e a paksi matek? Nézzünk jobban a kissé hatásvadász című cikk állításai mögé. Látni fogjuk, hogy a jelenlegi árak nagyon keveset mondanak a hosszú távú árszintről, nincs áramárrobbanás, a tapasztalt emelkedés részben előre kiszámítható, részben időleges hatások eredménye, részben pedig olyan tényezők hatása, amelyek kevéssé határozzák meg hosszú távon az árampiacot. A paksi matek pedig továbbra se jön ki.

Felrobbant-e az áram ára?

Elöljáróban jegyezzük meg, hogy áramár-becsléseket adni egy-két évnél hosszabb távra csak nagyon óvatosan lehet, az árat befolyásoló végtelenül sok tényező miatt, így azok az előrejelzések, amelyek a Paks2 szempontjából döntő 2030-2040-es évekbeli áramárra vonatkoznak, kellő óvatossággal kezelendők. Trendeket lehet azonosítani, különböző tényezőket lehet valószínűsíteni, de az ezek összesített hatására kialakuló árszint becslése mindig nagyon bizonytalan lesz. A mai áramárak pillanatnyi alakulásából mindenesetre biztosan nem lehet helytálló következtetéseket levonni arra, hogy 15-20 év múlva hol fog állni az áramár. De valójában még a jelenlegi áramárak sem „robbantak fel”. A magyar piac szempontjából döntő fontosságú német áramárak az év eleji 35 euró körüli árszintról átlagosan 50-55 euró körüli árszintig kúsztak novemberre (egyébként a nyári hónapok óta csökkennek, nem pedig robbannak). Nagyon hasonló az árak alakulása a régiós árampiacon – 50-55 eurós árszint, nyár óta csökkenő tendencia.

 

graph 5

Napi piaci áramár Németországban 2018-ban

 

graph 6

 

 

 

Átagos ár euró/MWh Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában és Romániában

Ez finoman szólva sem tekinthető „felrobbanásnak” az árak tekintetében, valójában nagyjából a 2015 előtti árszintekre való szolid visszakorrigálás, és még mindig nagyon messze van a válság (2008) előtti áramáraktól.

 

graph 7

 

Nagykereskedelmi villamos energia árának trendjei az EU-ban (kék: EU átlag, zöld: Közép-Nyugat-Európa, narancs: Kelet-Közép-Európa, piros: Észak-Európa, sárga: Nagy Britannia

 Milyen tartós és milyen szintet érhet el az árnövekedés?

Az elmúlt egy-két év 20-35 euró közötti termelői áramárairól mindenki tudta, hogy fenntarthatatlanul alacsonyak, nem finanszírozzák a szükséges új befektetéseket, döntően az európai erőművi túlkapacitás következményeképpen kialakult nagyon erős verseny eredményei. Sok öreg, bezárás előtt álló erőmű fut, amelyek amortizációja már rég le lett írva a költségek között, így a puszta üzemeltetésük relatíve olcsón megoldható. Ez nem csak alacsony árakat eredményezett, hanem azt is, hogy újonnan épült erőművek nem tudtak nyereségesen termelni, így nagy erőművek állnak kihasználatlanul. Magyarországon a 2011-ben átadott gönyűi, 430 MW-os gázerőmű többet állt, mint amennyit működött, mert olcsóbb importálni az áramot, mint Gönyűn termelni (ennyit arról, hogy a magas magyar importráta leszorítása miatt kell Paks2 – a magas importráta oka nem a hiányzó kapacitás, hanem a drága termelés, ez pedig Paks2 esetében sem lesz másképp). Egyértelmű volt, hogy középtávon a piac korrigálni fog, ami árnövekedéssel jár majd. Jelenleg alapvetően ennek szemtanúi vagyunk. Ráadásul – ahogy a cikk is pontosan leírja – a jelenlegi áramárban jelentős szerepet játszanak olyan időszakos tényezők, mint a dél-kelet-európai aszályos időszak, ami jelentősen csökkentette a vízenergia-termelést a régióban. Ezek pillanatnyi hatások, és régen rossz, ha olyan atomerőművet építünk a magyar GDP 10 százalékából, aminek a megtérüléséhez szélsőséges időjárási jelenségek kellenek – még ha ezek valószínűsége nőni is fog a klímaváltozás erősödésével. 60 éves megtérülést nem lehet átmeneti jelenségekre alapozni, és időszakos hatásokban reménykedni.

Hosszú távon az árakat meghatározó döntő tényező a versengő technológiák termelési költsége. Ennek is számos összetevője van, a beruházási és tőkeköltségektől az üzemanyagok és a hálózatfenntartás árán át a geopolitikai és szabályozási környezetig. Ezek közül az Index cikke egyet emel ki, mint az áram jelenlegi drágulásának oka, ez pedig a CO2 kvóták áremelkedése az elmúlt időszakban, az 5-6 eurós árszintről a 20-25 eurós tartományig. Csakhogy az az árampiac, amin Paks2-nek a 2030-as évektől versenyeznie kell, egyre döntőbb mértékben megújuló alapú lesz. A megújuló energiatermelés költségeit pedig a CO2 kvótaárak vajmi kevéssé befolyásolják, így annak további emelkedése (akár a 100 eurós szintig) a fosszilis termelés versenyképességét fogja radikálisan rontani, és így azt fogja kiszorítani a piacról. Az atommal versengő megújuló források árszintjére ez elhanyagolható hatással lesz. A megújuló energia esetében a költségek zuhanásban vannak, átlagos költségük mostanra 50 dollár alá esett (tehát jóval alulmúlják a valószínűtlenül optimista 55 euró/MWh-ás hivatalos becslést is Paks2 várható termelési költségére). Az elmúlt egy évben ráadásul helyenként rekordalacsony árakat értek el nyilvános aukciókon, a szárazföldi szélenergia esetében 20 USD/MWh (mai árfolyamon 17,5€), napenergia szektorban 25 USD/MWh (mai árfolyamon 21,9€), tengeri (offshore) szélnél pedig 45 USD/MWh (mai árfolyamon 39,4€) árszinteken születtek megállapodások. Ezek olyan költségszintek, amiket a 2020-as évek második felére becsültek elérhetőnek még akár 4-5 évvel ezelőtt is, az árzuhanás tehát sokkal gyorsabb, mint amire számítottunk, és még messze nem állt meg. Hosszú távon átlagosan is 20 euró/MWh körül lehet a megújulók költségszintje, és döntően ez fogja meghatározni az árszinteket. Ezzel kéne versenyeznie a hivatalosan 55 eurós, a valóságban inkább 100 euró körüli tényleges költségű áramnak, amit Paks2 fog termelni.

 

graph 8

 

Különböző technológiák költségének átlagos ára (USD/MWh) (szél-, nap-, gáz-, szén-, és nukleárisenergia

Forrás: World Nuclear Industry Status Report 2018

Milyen árszintnél jönne ki a paksi matek?

És akkor beszéljünk erről is: ha már a paksi matekről van szó, akkor mi is a várható tényleges költségszint? A hivatalos 55 euró/MWh teljességgel megalapozatlan, csak akkor jön ki, ha az orosz hitel kamatköltségét nem a beruházás költségeként számoljuk el, hanem állami kiadásként. De a könyvelési trükkök nem fedhetik el, hogy valójában ezek is részét képezik a beruházás költségeinek, legfeljebb más formában (adóként) kell majd megfizetnie a magyar adófizetőknek. Hogy milyen formában szedik be tőlünk, az lényegtelen a gazdaság versenyképességére, és a lakosságra háruló költségekre gyakorolt hatás tekintetében. A Regionális Energiakutató Központ (REKK) számításai szerint reálisan 106 euró körülre jöhet ki Paks2 áramának költsége, ami szélsőségesen optimális esetben is 66 euró, pesszimista kimenet esetében pedig akár a 170 eurót is elérheti. Még a nagyon optimista számítás is drágább áramot jelent, mint amit a megújulók most tudnak, és kb. háromszor olyan magas árat, mint amivel 2030 körül kell majd versenyezniük. A pesszimista forgatókönyv olyan veszélyekkel számol, mint például a beruházás elhúzódása, és a részben ebből fakadó, részben ezen kívüli okokból származó költségnövekedés. És mit látunk Paks2-nél? A projekt 4 év alatt 3 év csúszást szedett össze, költségei vélhetően erősen alul, várható kihasználtsága pedig masszívan felülbecsültek. Az olyan kényszerhelyzeteknek, amelyek a Duna alacsony vízállásából, és magas hőmérsékletéből fakadtak az elmúlt hónapokban, gyakorlatilag egyáltalán nem szabadna előfordulniuk a következő 60 évben, hogyan ne romoljon az erőmű kihasználtsága a kényszerű leállások, visszaterhelések miatt, és ne jelentkezzenek plusz költségek a kiegészítő technikai megoldások (pl. hűtőtó vagy hűtőtornyok létesítése) miatt. Ha Paks2 végül a REKK költségmodelljének középértékét hozza, azzal nagyjából szerencsések leszünk. 106 eurót MWh-ként. A 20-30 eurós megújulós árszinttel szemben. Milyen matek jön itt ki? Maximum egy csődeljárásé.

Tényleg újra kell-e értékelnünk Paks2-t?

Ha tehát figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi áramár emelkedés részben nem robbanásszerű, részben átmeneti hatások eredménye, ha ehhez hozzátesszük, hogy hosszú távon a fundamentális tényezők nem valószínűsítik, hogy az áramár ennél lényegesen magasabbra kúszik, ha figyelembe vesszük, hogy a paksi matek sikeréhez a valóságban 100 euró körüli áramárra lenne szükség, akkor a következtetés egyértelmű. Paks2-t egyetlen szereplőnek érdemes újraértékelni: a magyar kormánynak, és mihamarabb ki kell szállnia ebből a hosszú távon reménytelenül kínos és káros beruházásból.

 

 

Kinek jó Paks2?

west_hungaria_bau_fit_1200x10000

 

Nem kétséges: amit az elmúlt években műveltek, annak következményei tartósan velünk maradnak.

Mióta a magyar kormány megkötötte az értelmetlen, drága, környezetkárosító, orosz függést okozó paksi bővítésről szóló megállapodást Oroszországgal, azóta feszít a kérdés, hogy vajon kinek a kedvéért erőltetik, kinek jó ez az egész, mert Magyarországnak biztos nem.

Ma két információ is napvilágot látott, ami segít megválaszolni a kérdést. Kiderült egyrészt, hogy egy friss tendert a beruházás egy kulcsfontosságú elemére Mészáros Lőrinc illetve Tiborcz István érdekeltségei nyertek el. A szerződés arra a Tartalék Vezetési Pontra vonatkozik, ahonnan az egész atomerőművet irányítani lehet, amennyiben egy baleset eredményeképpen az eredeti vezérlőterem használhatatlanná vagy elérhetetlenné válik. Alapvető fontosságú, hogy itt semmiféle hiba ne csússzon be, vészhelyzet esetén nagyjából az múlhat ezen, hogy elszáll-e az atomerőmű, nukleáris sivataggá változtatva a Kárpát-medencét. Erre a kulcsfontosságú feladatra Paks2 esetében a legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb céget szemelték ki. No, nem az atomerőmű építésben, vagy ilyen stratégiai fontosságú beruházásokban, hanem a közpénzeknek az Orbán-család felé való terelésében tapasztalt és megbízható cégekről beszélünk, a Mészáros és Mészáros Kft.-ről, illetve az Orbán vejéhez köthető West Hungária Bauról.

Mindenki megnyugodhat, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, kiemelkedő képességű cégekről van szó. A Mészáros és Mészáros Kft. lényegében egy, az utóbbi években politikai utasításra, közpénzekkel mesterségesen felhizlalt Família Kft. A West Hungária Bau nevét pedig olyan feledhetetlen emlékű projektek őrzik, mint a háromszor átadott, de utána is repedező, ázó, porló Várkert Bazár. A WHB tapasztalatait az efféle kiemelt kockázatú nukleáris beruházásokban az is alátámasztja, hogy a fellengzősen Energetikai Divíziónak nevezett egységük panelházak és egyetemi kollégiumok hőszigetelésével is foglalkozott már. Sőt, a Paksi Atomerőmű homlokzatának kifestésébe is bevonták őket, hogy amikor felmerül majd a kérdés, hogy milyen alapon nyeri el a paksi bővítési tendereket a miniszterelnök családja, akkor annyit fel lehessen mutatni a kínos feszengés közepette, hogy legalább jártak már Pakson.

A másik hír szerint újabb, a paksi bővítésbe beszállító magyar cég került orosz ellenőrzés alá. A 444.hu cikke bemutatja azt is, hogy már korábban elkezdtek teret nyerni az oroszok a Paks2 potenciális beszállítójaként felmerülő cégekben.

Ha valakinek eddig kérdéses volt, most már tisztábban látjuk, kinek van szüksége Paks2-re. Mészáros Lőrincnek, a saját lábon gyarapodó Tiborcz Istvánnak, a többi kormányközeli sötét oligarchának, meg az oroszoknak. És ami az ő érdekük, az ma egyenlő a kormámnyzással. Hogy az érdekeik érvényesítése adott esetben nukleáris kockázatot eredményez? Hogy a sokat reklámozott 40 %-os magyar beszállítói részaránynak a töredéke sem fog teljesülni, mert mindenre ráteszik a kezüket az oroszok, a megmaradó morzsákat pedig egy kicsit tágasabb cellára való, a miniszterelnök közvetlen környezetét alkotó oligarchakör fogja felporszívózni? Hogy az egész ország évtizedekre ráfizet az egészre? Ezek a szempontok ma nem részei a kormányzati döntéshozatalnak. Ha definiálni kéne a Bogár László által oly sokat és oly nagy kedvel emlegetett komprádor burzsoázia fogalmát, akkor elég lenne egy Orbán Viktor családját és közvetlen barátait ábrázoló csoportfényképet elővenni. Egy egész ország legalább két generációjának életét emésztik fel, hogy magánjetekkel röpködhessenek Chelsea meccsekre. Amit eddig afrikai diktátoroktól, dél-amerikai államfőktől, párttitkárból örökös vezetővé átalakult közép-ázsiai csinovnyikoktól láttunk, az ma itt történik meg velünk. Mert hagyjuk, hogy megtörténjen.

Paks2 tényleg haldoklik: sorra eredménytelenek a közbeszerzések

Eredménytelenül zárult egy újabb paksi tender az orosz közbeszerzési portál alapján, mivel nem sikerült céget találni, amelyik megtervezné a paksi hűtővízcsatorna bővítését az új paksi blokkok ellátás céljából. A hűtővíz kérdése amúgy is a paksi bővítés egyik legkritikusabb pontja. Idén nyáron az alacsony vízállás és a Duna magas hőmérséklete miatt a most működő 4 blokk is olyan mértékben melegítette fel a folyót, hogy csak intenzív trükközéssel lehetett elkerülni az erőmű egyes blokkjainak leállítását. Elképzelhető, hogy milyen súlyos korlátot jelenthet ez majd, ha Paks2-vel több mint megkétszereződik az erőművek teljesítménye (2000-ről 4400 MW-ra) és hűtővíz-igénye (100 m3/s-ról 232 m3/s-ra).

A hőterhelés mellett azonban a hűtővízellátás kialakítása is gondot okozhat. A jelenlegi tervek szerint Paks2 a jövőben Paks1 meglevő, Dunából kivezetett hűtővízcsatornájából kapna hűtővizet. Annak kapacitása azonban nem elegendő a közel másfélszeresére növekvő vízigény kiszolgálására, ezért jelentős mértékben ki kéne bővíteni. Erre Paks2 tervezői azt a szédületes, Mekk mestert állva hagyó megoldást eszelték ki, hogy Paks1 folyamatos üzeme, azaz az üzemvízcsatorna folyamatos használata közben fogják duplájára növelni annak kapacitását. Kb. mintha az autópályán 130-cal száguldva bemásznának a motorba, hogy hengerfejet szereljenek. Nagyon teoretikusan nézve akár még jól is elsülhet. Mondjuk ha nem jön be az a fél százalék valószínűség, hogy minden rendben pont úgy zajlik, ahogy tervezték, akkor azért elég nagy baj van. De miért ne hinnénk el annak a csapatnak, hogy mindent nagyon pontosan előre tudnak tervezni, amelyik a projektbe 4 év alatt 3 év késést halmozott fel, mert egy sima engedélyezési eljárás időigényét is képtelenek nagyságrendileg megbecsülni?

hutovizcsatorna

A hűtővízcsatorna mai állapota (fotó:nepszava.hu)

Szóval van elvi lehetősége még annak is, hogy nem lesz katasztrófa. Az előjelek mindenképpen biztatóak. Augusztus végén írta ki a Roszatom leánycége a tenderfelhívást az üzemvízcsatorna-bővítés kiviteli tervezésére és megvalósítására. Az orosz közbeszerzési honlapon napokban közzétett közlemény szerint nem érkezett egyetlen, a tenderfeltételeknek megfelelő ajánlat sem a projektre. Az egyik pályázó, a Főmterv, a beadási határidőt sem tudta tartani, a másik, határidőn belül érkezett orosz ajánlat viszont nem teljesíti a speciális szakértőkre vonatkozó előírásokat, így el kellett utasítani. Azaz érvényes pályázat híján a közbeszerzés eredménytelenül zárult. Erősen aggasztó, hogy az egész építkezés nukleáris biztonság szempontjából egyik legkritikusabb lépésére, az üzemvízcsatorna működés közbeni kibővítésére szemmel láthatólag nem tolonganak a megfelelő, hozzáértő pályázók. Márpedig itt tényleg nem lehet hibázni. Nem férnek bele olyan balesetek, mint a Paks2-vel azonos típusú belorusz asztraveci, vagy szentpétervári Leningradszkaja2 erőművek építésénél, ahol túl széles vasúti rakománnyal kaszáltak el oszlopokat, meg leejtették (nb. leejtették!!) a reaktortartályt a magasból. Ha egy munkagép építkezés közben megcsúszik, és befordul a hűtővízcsatornába, vagy suvadni kezd a part, és akadály képződik a csatornában, váratlanul lehetetlenné téve a biztonságos üzemhez szükséges vízmennyiség eljutását az erőműbe, akkor legjobb esetben le kell állítani Paks1-et (az ország villamosenergia-igényének 40 százaléka hirtelen kiesik), de ha nem történnek megfelelő időben megfelelő lépések, ennél rosszabb forgatókönyv is elképzelhető. És azt már a 2003-as súlyos üzemzavarnál is láthattuk, hogy ha valamivel, hát azzal nem lehet Paks1-et vádolni, hogy vészhelyzetben professzionálisan és a helyzetnek megfelelően járna el. Erre az egyszerű és kockázatmentes feladatra nincs egyelőre megfelelő jelentkező, csak egy olyan, amelyik egy beadási határidőt sem képes betartani, meg egy másik, amelyik nem tudja elolvasni, hogy hány darab magyar mérnökkamarai mérnök kell ahhoz, hogy érvényes legyen az ajánlat. Biztató helyzet.

A sötét fellegek azonban nem csak a mi fejünk fölött gyülekeznek. A paksi bővítés haldoklása hónapok óta nyilvánvaló. Minden elképzelhető határidővel csúszásban vannak, összességében vagy 3 év késést gyűjtöttek be 4 év alatt; a finanszírozási szerződést a projektért felelős miniszter szerint is módosítani kell; a miniszterelnök szerint a határidők már nem is érdeklik őket, annyira reménytelen a helyzet; és sorban érkeznek a hírek az eredménytelen közbeszerzésekről. Nyár végén az atomerőmű létesítéséhez és üzembe helyezéséhez kapcsolódó dokumentumok véleményezésére, illetve a személyzetképzéshez szükséges tananyagok szakmai felülvizsgálatára vonatkozó tenderek zárultak eredménytelenül (az ezzel kapcsolatban benyújtott adatkérésemre küldött válasz pedig ugyan a maga nemében tökéletes, amennyiben ennél üresebb választ már nem lehetett volna adni, ugyanakkor teljes tanácstalanságról árulkodik, hogy hogyan lesz ebből eredményes közbeszerzés). Most pedig az üzemvízcsatorna bővítése szenved késedelmet a megfelelő jelentkezők hiánya miatt. A közbeszerzések sorozatos eredménytelensége nem csak az okozott késés miatt veszélyezteti az egész beruházást. Arra utal, hogy komoly piaci szereplők egyszerűen nem érdeklődnek a projekt iránt, és nehézséget okozhat a megfelelő felkészültségű cégek és szakemberek bevonása az építkezésbe. És komoly biztonsági aggályokat is felvet, hogy vajon a kritikusan kockázatos munkákra lesz-e minden szempontból megfelelő jelentkező, vagy majd ha ló nincs, szamár is megteszi alapon valami buhera-cégnek végül odaadják az egész üzemvízcsatorna-bővítést, hadd tanuljanak mély vízben úszni. Biztos vagyok benne, hogy a közbeszerzés ajánlattételi árát legfeljebb kétszeresére kéne növelni ahhoz, hogy Mészáros Lőrinc, Garancsi „Luxusgépenröptetemaminiszterelnököt” István, vagy valamelyik másik oligarcha meg ne lássa benne a fantáziát. Az ő gazdagodásuk pedig, mint tudjuk, a Fidesz politikájának lényege. Ezért a célért egy nukleáris baleset kockázatát szívesen venné nyakába az ország, ebben biztos vagyok, aki meg nem, az mind Soros György.

Jó hír is van azért. Takarításra, őrző-védő szolgáltatásokra és fordításra sikerült érvényes közbeszerzéseket kiírni az idén Pakson!

extract_from_protocol_12391-52-paks-18-p_page_1

extract_from_protocol_12391-52-paks-18-p_page_2

extract_from_protocol_12391-52-paks-18-p_page_3

Paks2 engedélye szerint a múlt hét nem is létezett

Csak a hatósági rásegítésnek köszönhető, hogy múlt héten az alacsony vízállás és a magas vízhőmérséklet miatt nem kellett leállítani a paksi atomerőművet, ahogy erről a napokban írtam. Az Energiaklub és az Átlátszó meg is mérte a dunai vízhőmérsékletet Paks alatt, és ténylegesen 30 fokot meghaladó vízhőmérsékleteket mértek. Arról azonban kevesebb szó esett, hogy mi történne Paks2 üzembe helyezése után egy hasonló helyzetben. Az új erőmű környezeti hatástanulmánya szerint ugyanis az a helyzet, ami a múlt héten három napon keresztül fennállt, az egyszerűen nem létezik. Paks2 úgy kapott engedélyt, hogy a következő 70 évben, az új blokkok élettartama alatt nem fordulhat elő az, ami a múlt héten valósággá vált. 

duna_kiszarad

Forrás: Topolánszky Tamás – A kiszáradt Duna. Szerencsére csak vízió, nem úgy mint lenti kép Esztergomból 

Paks2 környezeti hatástanulmányának egyik kritikus pontja a hűtővíz visszaeresztésének Dunára gyakorolt hatása. Még maga a hatástanulmány is elismeri, hogy ez egy jelentős, és tartósan fenálló kockázat. Az eredeti hatástanulmány azzal trükközött, hogy 1500 m3/s vízhozam mellett számolta ki a hőterhelés hatását a Dunára (ami másfélszeresen meghaladja a tényleges kisvízi adatokat, és inkább egy középvízi állapotnak felel meg).Beltáható, hogy ha másfélszer annyi 25-26 fokos vízhez engedjük hozzákeveredni a 6 blokk párhuzamos üzemekor képződő 232 m3 33-34 fokos hűtővízet, a végső hőmérséklet jóval alacsonyabb lesz, és vidáman bemutatható a 30 fokos környezeti határérték betartása. De ez annyira nevetséges volt, hogy a még kukacoskodással igazán nem vádolható környezetvédelmi hatóság sem mert az engedélyre így pecsétet nyomni, és előírta, hogy sokkal kisebb, 950 m3/s vízhozamra is végezzék el a számításokat. Ezt követően hiánypótlásként benyújtották a 950 m3/s vízhozamra elkészített elemzéseket. Az engedély érdekében itt egy másik trükköt alkalmaztak. Míg az 1500 m3/s-os vízhozamnál ténylegesen 25-26 fokos dunai háttér vízhőmérséklettel számoltak, a 950 m3/s-os vízhozam esetében – bár elvégezték az alacsony vízhozam – magas vízhőmérséklet kombinációra vonatkozó számításokat, de azt gyakorlatilag nulla valószínűségű helyzetként kezelték – azt vetették be, hogy a 2032-re valósnak tekintett számításoknál a kisebb víztömeghez egyszerűen alacsonyabb alap vízhőmérsékletet társítottak, és azt feltételezték, hogy a 950 m3/s vízhozamkor a Duna 20-21 fokos. A kevesebb  víz nem vette volna fel a modellekben az érkező hőterhelést, úgyhogy szimplán a papíron „lehűtötték” a Dunát, hogy a kevesebb, de hidegebb vízbe elegyedő hűtővíztömeg végeredménye szintén tartsa a 30 fokos határértéket. Az olyan helyzeteket, amikor a Dunán az alacsony vízállás magas vízhőmérséklettel párosul, zéró valószínűségűnek nyilvánították.

Ahogy a tanulmány fogalmaz

a vizsgálatokat a 950 m³/s-os vízhozammal és magas Duna vízhőmérséklettel is elvégeztük. Meg kell azonban jegyezni, hogy ilyen vízhozam-vízhőmérséklet kombinációnak a kialakulása nagyon valószínűtlen (eddig még sohasem fordult elő, mint azt a mérési adatok is alátámasztják). Megközelítőleg 1:100 000 éves vagy attól nagyobb valószínűséggel, illetve kevesebb mint 0,1nap/év tartóssággal jellemezhető.

(…)

2014. évben a 25,61 °C Duna vízhőmérséklet közel 0 nap/év tartósságú, a 950 m³/s Duna vízhozam esetén (…)

Na most ez az erőmű üzemének végéig, 2085-ig gyakorlatilag zéró valószínűségűnek tartott helyzet a múlt héten 3 napon keresztül fennállt. Bár a vízügyi hatóság sem Paksról, sem Domboriból elővigyázatosan nem közöl a honlapján vízhozam-adatokat, de a bajai mérce szerint augusztus 22-én 17-órától augusztus 25-én reggel 6 óráig a Duna vízhozama 950 m3/s alatt volt, 927 m3/s-os minimumértékkel, miközben a vízhőmérséklet 24,8 és 26,1 Celsius-fok között változott, tehát közel három napon keresztül olyan helyzet állt elő, amely az új blokkok környezeti engedélye szerint 2085-ig bezárólag nem fordulhat elő. A múlt hét, szerda délutántól szombat hajnalig, Paks2 engedélye szerint nem létezett.

esztergom

A Duna Esztergomnál augusztus végén, forrás: MTI/Femina

A paksi engedély olyan mértékben meg van buherálva, hogy már a 2018-as nyár valósága sem fér bele, amikor a párhuzamos üzem hűtővízkibocsátásnak kevesebb mint a fele olyan helyzetet idézett elő, hogy csak trükközéssel tudták elkerülni az erőmű leállítását. El lehet képzelni, mi várható, amikor a hűtővízkibocsátás közel a két és félszeresére (100 m3/s-ról 232 m3/s-ra) nő, és a klímaváltozás eredményeképpen a jelenlegihez képest megsokszorozódik az olyan időszakok valószínűsége, amikor az alacsony vízállással párhuzamosan alapból is meleg lesz a Duna vize.

Paks2-t egy álomvilágba tervezték bele. Csakhogy elkezdett szembejönni a valóság. Ideje lenne, hogy a kormány is szembenézzen vele. Hazug, szándékosan megtévesztő adatokra alapozva adtak engedélyt Paks2-re. Ezt az engedélyt az idei nyár valósága után érvényesnek tekinteni nem lehet. Az idén nyári adatok alapján a környezetvédelmi hatóságnak valótlan adatközlésre, téves modellekre hivatkozással vissza kell vonnia az új blokkok környezetvédelmi engedélyét, és új, reális tanulmányok benyújtását kell előírnia, amelyek nem papíron hazudják el a várható környezeti hatásokat, hanem valós számítások alapján mutatják be, hogy milyen megoldásokkal lehet elejét venni a Duna megfőzésének. Például kiegészítő létesítmények, hűtőtó, vagy hűtőtornyok létesítésével; vagy a blokkok üzemidejúk nem csekély időtartamában való leállításával. Csakhogy akkor újra kell kalkulálni a létesítmény költségeit és megtérülési mutatóit is, amelyek alapján az Európai Bizottság jóváhagyta a benne lévő állami támogatást. És meg kell vizsgálni a magyar ellátásbiztonságra gyakorolt hatását egy olyan erőműnek, amelyet a nyári csúcsidőszakokban rendszeresen le kell majd állítani. Vissza a startvonalra.

 

 

Irányított szerencse

duna-folyam-paks_151664_2_0x0A Duna Paksnál

Kevésen múlt, hogy a nagy meleg és az alacsony dunai vízállás miatt nem kellett leállítani a Paksi Atomerőművet – írja szinte a teljes független sajtó a G7 cikkére hivatkozva (a kormánypárti propagandatermékekben még ezt az óvatos problémamegközelítést se keressük: a paksi szent tehén számukra teljes mértékben érinthetetlen, ha súlyos baleset volna, azt sem írnák meg).

Micsoda szerencse! -gondolhatnánk, tized fokokon múlt, de megúsztuk, hogy a magyar áramtermelés 40 százalékát biztosító erőmű kiessen az üzemből. De vajon mennyi volt ebben a szerencse, és mennyi az a kreativitás, ahogyan a teljes magyar jogalkotási, hatósági és intézményi rendszer kezeli Paks kérdését?

Kezdjük azzal, hogy a magyar szabályozás már eleve relatíve nagyvonalú, amikor az erőmű hűtővizének visszaeresztési pontjától számított 500 méteres távolságban írja elő a 30 Celsius-fokos vízhőmérsékleti korlátot. Franciaországban, ahol a használt hűtővizet befogadó folyók magas hőmérséklete miatt augusztus elején ténylegesen le is állítottak néhány atomerőművet, ugyanez a határérték 28 fok. Ha Magyarországon is a 28 fokos érték lenne hatályban, mint a nem lényegesen hűvösebb klímával rendelkező dél-franciaországi Rhone folyón, akkor Paksot már rég le kellett volna állítani. De persze jogszabályokkal is lehet „szerencsét” csinálni.

Másodsorban, ahogy a cikkből kiderült az automata vízhőmérséklet-mérő berendezés az alacsony vízállás miatt nem működött jól, így kézi mérésre kellett áttérni. Ezt pedig – micsoda véletlen szerencse! – reggel hétkor végezték el, amikor a vízhőmérséklet a legalacsonyabb. A G7 cikke is részletesen leírja, hogy ha az így mért 26,8 fokhoz hozzáadjuk azt az 1,2-1,5 fokot, amit napközben melegszik a Duna, és az a 3-4 fokot, amit a mérőponthoz képest az erőmű hűtővize még hozzáad, akkor 31-32,3 fokos vízhőmérséklet adódik az 500 méteres pontnál. Azaz ha a mérőműszer nem hibásodik meg, ha nem hajnalban mérnek ezt követően vízhőmérsékletet, és ha a méréseket a tényleges 500 méteres ponton végezték volna, akkor az atomerőművet le kellett volna állítani. Mint ahogy a hivatalos adatok szerint nem hogy az 500 méteres ponton, de sok kilométerrel lejjebb, Domborinál is visszatérően 30 fokot elérő vagy meghaladó vízhőmérsékletet mértek. Ha nem olyan méréseket végeznek, amelyek célja épp az, hogy 30 fok alatti eredményeket produkáljanak, akkor Paksot le kellett volna kapcsolni. De persze „mérésekkel” is lehet szerencsét csinálni.

hutoviz

 

 

 

 

 

 

A paksi hűtővíz-csatorna

Végezetül nézzünk kicsit előre. Mi történik majd, ha az erősödő klímaváltozás hatására növekvő hőmérsékletű, és csökkenő vízhozamú folyóba a jelenlegi hűtővízmennyiség több, mint kétszeresét engedik vissza Paks2 megépülte után? Ahogy korábbitanulmányunkban bizonyítottuk: visszatérően, jelentős időtartamban várható a határértékek túllépése. A hatóságok szerint persze nem lesz itt semmi látnivaló. Szerintük az a környezeti hatás, amelyet már most csak kreatív eszközökkel tudtak eltussolni, az nem fog jelentkezni. Én is biztos vagyok benne. Ahogy most is sikerült megengedő jogszabályokkal, irányított mérésekkel elkerülni, hogy meglépjék a nyilvánvalóan szükséges leállítást, a jövőben is megtalálják majd a módját, hogy papíron minden rendben legyen. Ha meg nem, legfeljebb kiszabnak valami névleges bírságot, az erőmű meg vígan zakatol tovább.

Csak a Dunának annyi. A dunai élővilágot ugyanis kevéssé hatja meg a jogszabályi trükközés, a mérési kreativitás, a környezeti hatástanulmányok manipulálása, a kommunikációs süketelés. A dunai élővilág számára a klímaváltozás önmagában súlyos stresszhelyzetet okoz, az ehhez való alkalmazkodás következményei nem láthatók pontosan előre, de várható, hogy a hűvösebb, oxigénigényesebb, nagyobb folyókra jellemző fajok vissza fognak szorulni, vagy el is tűnhetnek. A víz oxigéntartalma nyaranta jelentősen csökkenni fog, az általános vízminőség is romlik (egyszerűen kisebb víztömegnek kell majd felvennie mindazt a szennyezést, amit beleöntünk). Nem, nem szép mediterrán folyóvá alakul át a Duna. Ilyenkor az igénytelen, sokszor invazív fajok tömeges elszaporodása, algavirágzás, az értékes természeti területek, közösségek eltűnése történik. Ennek fog még egy jó nagy rúgást adni Paks2. A magyar kormányzat és hatóságok pedig majd megoldják okosba’, hogy papíron ne legyen gond. Majd megemelik a határértéket 32 fokra, vagy akár följebb. Majd megkeresik a Duna leghűvösebb pontját, és ott mérnek a hajnal jótékony leple alatt. Majd nemzetbiztonsági kockázatnak nyilvánítják a dunai vízhőmérsékletek publikálását. Majd hazudnak, manipulálnak, titkolóznak, hiszen az a normál ügymenet amúgy is.

Ha be tudják csapni mindezzel az országot, és nem állunk az útjukba. Mert a Magyar Idők bármit megír, amit a pártközpontból átküldenek. De a Dunát, azt nem lehet becsapni.

Továbbra sem kérnek Paks2-ből az emberek

A teljesen elbaltázott és értelmetlen paksi bővítés népszerűsítésére évek óta milliárdokat költ az állam a magyar adófizetők pénzéből. Szemben azonban számos más propagandahadjárattal, úgy néz ki, ebben az ügyben masszív kudarcot vallottak. Hiába használják a saját pénzünket arra, hogy meggyőzzenek annak az ellenkezőjéről, amit gondolunk, a magyar társadalom többsége az általam megrendelt, és a Medián által készített felmérés szerint kitartóan ellenzi az új orosz atomerőmű építését. Természetes ezek után, hogy az Orbán Viktor egyik ,kitüremkedéseként működő Nemzeti Választási Bizottság, élén Patyi „Sajnálomminiszterelnökúr” Andrással nem is engedélyezi népszavazás kiírását a kérdésben, hiába kezdeményeztem ezt több körben is. Pontosan tudják, mi jönne ki belőle, ha ezegyszer tényleg megkérdeznék az embereket.

A Medián által júniusban végzett felmérés szerint, a  teljes szavazókorú népességnek csak 41 százaléka támogatja, hogy Pakson a már meglévő mellett új atomerőmű épüljön, a válaszadók több mint fele (51 százalék) nem ért egyet az atomerőműépítéssel általában, és többséget a kérdésben egyedül a Fidesz-szavazók körében élvez az elképzelés, minden más csoportosítás szerint kisebbségben vannak a támogatók.

nevtelen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Döntővé válik ugyanakkor az ellenzők aránya, ha konkrétan az orosz hitelből, orosz állami céggel való megvalósítás, azaz a kormány által választott konstrukció kerül szóba. A válaszadók kevesebb, mint harmada (31 százalék) támogatja az orosz hitelből történő építkezést. Bár a kormánypárti szavazók általában támogatóbbak az atomenergiával, és az orosz részvétellel szemben is, de még a Fidesz-szavazók közül is csak minden második támogatja az orosz beruházást, míg minden más választói csoportban elsöprő többségben vannak a tervet elutasítók. Azaz ebben a kérdésben a kormány szavazóinak fele elhozható, ami egyértelműen amellett szól, hogy a Fidesz által az ellenzéknek reagálásra felkínált témák helyett érdemesebb volna sokkal jobban beleállni a paksi bővítés kérdésébe, hiszen itt a Fidesz még a saját választói körében is alapvetően defenzívában van. Az is figyelemre méltó, hogy az ellenzők aránya éppen abban a vidéki választói rétegben a legerősebb, ahol az ellenzék gyakorlatilag eltűnt az áprilisi választásokon. A vidéki városokban és a községekben csupán a választókorú népesség 28 százaléka támogatja az oroszokkal megvalósított beruházást, míg 63 illetve 65 százalék határozottan ellenzi. Van tehát olyan téma, ez pedig éppen Paks2, amiben a Fidesz legfőbb bázisa és a kormány(párt) között súlyos nézetkülönbség van.

nevtelen1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ráadásul nem csupán a negatív üzenet, Paks2 ellenzése mellett lehet meggyőző többséget kialakítani. Majdhogynem egyhangú vélemény (82%-os támogatás) szerint az atomenergia helyett a megújuló energiaforrásokat kellene az államnak támogatnia. Az atomenergiát csupán 13 százalék tartja támogatandónak, és a kormány szénbánya újranyitási tervei szempontjából az is izgalmas, hogy a szenet pusztán 1 százalék tekinti támogatandónak.

nevtelen2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És ha részletesebben megvizsgáljuk a válaszadói csoportok eloszlását, akkor világossá válik, hogy ebben a kérdésben, pozitív megközelítésben is a vidéki társadalom elsöprő többséggel (82 illetve 85 százalék), és még a fideszesek 72 százaléka is egy megújuló alapú energiarendszer pártján áll. Egy olyan energiapolitikai javaslatén, amelyet éppen két éve készíttettem el a német Wuppertal Instituttal és az Energiaklubbal, és mutattunk be a nyilvánosságnak. A Zöld Magyarország – Energia Útiterv épp azt kínálja, amit a magyar választók döntő többsége kívánatosnak tart.

nevtelen3

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar választók döntő többsége nem akarja Paks2-t, nem akarja az oroszokat, akar viszont megújuló energiaforrásokat. Kezünkben van az a kidolgozott válasz, amely egybevág a választói preferenciákkal. A társadalom az ellenzék belső harcai helyett tartalmi válaszokra, az ellenzék ajánlatára kíváncsi elsősorban, arra, hogy hogyan működtetnénk az országot másképp. Önpusztító etikai bizottsági ámokfutások, kínos belső fegyelmezésekkizárások és szakadások helyett erről, és hasonló ügyekről kell szólnia az ellenzéki kommunikációnak. Én ezen vagyok.

Roszatom a nagyvilágban III: belorusz bakiparádé

A nukleáris energia szerepe – szemben a magyar kormányközeli szereplők által közvetített alternatív valósággal – világszerte csökken. A futó projektek jelentős része, köztük a Roszatom beruházásai is, súlyos késésekkel, költségtúllépésekkel, finanszírozási gondokkal, mindent átható korrupcióval, biztonsági problémákkal küzdenek. Sorozatom első részében Lengyelország atomálmainak zökkenőiről írtam. A második epizód témája az volt, hogy az „illiberalizálódás” útján messze Magyarország előtt járó, de Orbán Viktor számára példaképül szolgáló Törökországban hogyan küzd a mindenhatónak gondolt állam azzal, ha kedvenc projektjének, az Akkuyu atomerőműnek az árampiaci és finanszírozási lábai inogni kezdenek. A mostani, harmadik részben egy szinte minden szempontból riasztó, és az Európai Unió rosszallását is kiváltó projekt, Beloruszia osztroveci atomerőművének kálváriája kerül terítékre.

Ha van „állatorvosi ló” nukleáris iparban, akkor Fehéroroszország első atomerőműve mindenképpen az: a 2013 óta zajló projekt során eddig tucatnyi súlyos technikai melléfogás és több komoly baleset is előfordult. A beruházás leginkább arra példa, hogy miért nem szabad egy ekkora vállalkozást a Roszatomra bízni, és miért nem lehet az egyébként Paksra is szánt VVER-1200-as reaktorblokkokban megbízni.Már a telephely kiválasztásánál is hibáztak: 2008-ban úgy határozták meg a beruházás helyszínét – légvonalban alig 10 kilométernyire a litván határtól –, hogy nem végezték el az Espoo-i Egyezményben előírt, a határon átívelő környezeti hatások felmérését célzó nemzetközi vizsgálatot. Ezt most utólag készítik el, az építkezés viszont zajlik, ami az egyezmény szerint jogsértőnek minősül. Más nemzetközi szabályokat is sért a helykijelölés: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 2013-as, már a fukusimai tapasztalatokat figyelembe vevő ajánlása szerint nem épülhetnek atomerőművek nagyvárosok 100 kilométeres körzetében. Osztrovec viszont mindössze 40 kilométerre van Litvánia fővárosától, Vilniustól, és egy esetleges nukleáris baleset közvetlen hatásai azonnal elérnék a litván lakosság egyharmadát.

A helyszínnel további problémák is akadnak, például a földrengésbiztonság területén. Az elmúlt négyszáz évben – ami földtani értelemben nem számít különösebben hosszú időnek – mintegy 40 nagyobb földmozgás volt a régióban; az utolsó kettőre a 80-as évek végén került sor, jelezve, hogy a terület geológiailag továbbra is aktív. A potenciális fehéroroszországi atomerőmű-helyszínek kiválasztását célzó, 1993 óta zajló kutatás Osztrovecet a nem megfelelő lokációk közé sorolta. Az, hogy ennek ellenére a nukleáris létesítményt mégis ott kezdte el építeni a Roszatom, arra utal, hogy a műszaki és a gazdasági racionalitáson kívül vannak más szempontok is. Mintha az atomerőmű Oroszország bosszúprojektje lenne a túlzott tempóban önállósuló Litvánia megbüntetésére. Ilyesmire utal a nemzetközi kötelezettségek sorozatos megsértése is. A már említett Espoo-i Egyezmény mellett a környezeti információk hozzáférhetőségéről szóló Aarhusi Egyezmény előírásait sem sikerült betartani. Az illetékes jogi fórumok az elmúlt években mindkét egyezmény megsértését kimondták (az Aarhusi Egyezménnyel kapcsolatban egymás után háromszor, 2011-ben, 2014-ben és 2017-ben is). A döntések leszögezik: Fehéroroszországban hiányoznak a közvélemény érdemi informálását és a társadalmi részvételt szolgáló jogi keretek. Sőt, semmi nem akadályozza meg például, hogy az adatnyilvánosságért küzdő civil aktivistákat börtönbe zárják. Ráadásul egy 2012-es Nemzetközi Atomenergia Ügynökség-vizsgálat azt is megállapította, hogy a belorusz nukleáris hatóság technikai hozzáértése és függetlensége sem megfelelő szintű egy atomerőmű-építés végig viteléhez.

A 2013 óta épülő erőmű hűtését Paks I-hez és Paks II-höz hasonlóan folyóvízzel tervezik megoldani. Nem vizsgálták meg viszont kellő alapossággal, hogy milyen hatással lesz a projekt a Neris és a Nemunas folyók vízgyűjtőjére, ami újabb konfliktusforrás Litvániával, mivel a vízgyűjtőterület egy része a balti államhoz tartozik.

A fentiek miatt az osztroveci építkezés leginkább a litvánokat zavarja – de nem egyedül őket. Az építkezésen ugyanis ismétlődően fordulnak elő olyan mozzanatok, amelyek egész Európában aggodalmat keltenek. Eddig tíz enyhébb vagy komolyabb műszaki hibára illetve balesetre derült fény, és három haláleset is történt. A legnagyobb visszhangja annak az esetnek lett, amikor az egyik reaktortartályt nagy magasságból leejtették, és az megsérült. Ami ezután történt, az megerősíti azokat a vélekedéseket, hogy Csernobil szelleme tovább kísért a térségben: a belorusz hatóságok először megpróbálták eltitkolni a balesetet, majd – miután a sajtó nyilvánosságra hozta – alkudozni kezdtek a Roszatom illetékeseivel a sérült reaktortartály beépítéséről. Végül a belorusz fél úgy döntött, hogy nem kér a selejtessé vált alkatrészből, amire a Roszatom úgy reagált: szerintük a tartálynak nincs komolyabb baja, majd beépítik máshol (például Pakson?). Megsérült egyébként a másik, szintén Osztrovecbe szánt reaktortartály is: azt a vasúti szállítás közben verték oda egy felüljáró tartópilléréhez.

Mikhail Mikhadyuk, Fehéroroszország energiaügyi miniszter-helyettese nem tartja túl nagynak a hibák számát, annak ellenére sem, hogy a kiszivárgott információk rendszerszintű problémákra utalnak. A munkavédelem elhanyagolására, a biztonsági kultúra és az átláthatóság hiányára, az utasítások és előírások visszatérő megszegésére, a felügyeleti és ellenőrzési gyakorlat hiányosságaira. Az Átlátszó belorusz és lengyel forrásokra támaszkodó írása szerint még a fehéroroszországi szabályokat sem tartják be az építkezés során. Például a kivitelezésben részt vevő egyik cégnek, a belorusz JSC Stroitelnek hiányoznak a szükséges tanúsítványai, így semmilyen munkálatot nem végezhetne az erőmű területén. Ennek ellenére a szóban forgó vállalkozás építette ki az automata tűzoltó rendszert, a leállás esetén az áramellátást biztosító dízelgenerátort, és az áramtermelő turbinák hűtését (ugyanolyat, mint ami 2015-ben az oroszországi rosztovi erőműben tüzet okozott). Fehéroroszország folyamatosan akadályozza a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség SEED (Site and External Events Design) felülvizsgálati misszióját is, így az ellenőrök csak ún. immateriális projektértékelést végezhettek. A SEED-misszó keretében vizsgálandó 6 kritérium közül így azonban csak kettőt vizsgálhattak, és ezek közül az egyiket is csupán részben. A helyszíni szeizmikus tevékenységekre és a geológiai alkalmasságra vonatkozó vizsgálat valamint a környezeti hatások elemzése sem része így az eljárásnak. Végül a kormány nem járult hozzá, hogy a NAÜ 2016-os látogatása során készült jelentést nyilvánosságra hozzák.

Fehéroroszország már korábban kötelezettséget vállalt ugyan arra, hogy 2011-ben elvégzi a kockázat- és biztonsági értékeléseket (a stressz-teszteket), de a felülvizsgálat következtetése és ajánlásai máig nem ismertek. Időközben Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke is felszólította Fehéroroszországot, hogy nemzetközi felügyelet mellett végezze el a hiányzó vizsgálatokat, tavaly nyáron pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlése fogadott el az építkezés leállítását sürgető határozatot, egyelőre eredménytelenül. Továbbra sincs válasz olyan lényeges kérdésekre, mint az alacsony minőségű kivitelezés hatása a létesítmény biztonságára, vagy a repülőgép-becsapódás ellen védő boltozat hiánya. Finnországban, ahol hasonló konstrukciójú erőmű épül, a Roszatom a fukusimai tapasztalatok után utólag vállalta a védőhéjazat beépítését (1 milliárd eurós felárért), Fehéroroszország viszont nem állt elő ilyen kéréssel.

A Roszatom eredetileg az első blokk 2019-es üzembe helyezését ígérte, ezt azonban a sorozatos bakik miatt nehéz lesz tartani. Az egész beruházás kapcsán mégis az a legfőbb dilemma, hogy mi szüksége van Fehéroroszországnak egy új atomerőműre. A pangó gazdaságú országban nincs energiahiány, a tervezett két új blokk egyike kizárólag exportra termelne, miközben a posztszovjet állam szomszédai közül Oroszország maga is nagy energiaexportőr, Lengyelország és Litvánia pedig deklarálta, hogy nem kér az atom-áramból. Ezen a ponton pedig sokadszorra merül föl a magyar párhuzam: Paks II.-t is földrengésveszélyes helyre építi a Roszatom, nálunk is súlyos hiányosságok voltak a megalapozó vizsgálatoknál, a paksi beruházás körül is sűrű a titokháló, és mi sem tudjuk, mit fogunk kezdeni a relatíve drága atomerőművi árammal – ugyanúgy, ahogy a fehéroroszok.

Nukleáris alkony II.: Törökugrató

akkuyu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A törökországi Akkuyu atomerőmű építése (forrás: DW.com)

A nukleáris energia szerepe – szemben a magyar kormányközeli szereplők által közvetített alternatív valósággal – világszerte csökken. A futó projektek jelentős része, köztük a Roszatom beruházásai is, súlyos késésekkel, költségtúllépésekkel, finanszírozási gondokkal, mindent átható korrupcióval, biztonsági problémákkal küzdenek. Az ezekről szóló sorozat második részében a viharos történetű török atomerőmű építést mutatom be. 

A törökországi Akkuyu atomerőmű ugyanúgy államközi szerződés alapján létesül(ne), mint Paks II., és ugyanazt a VVER 1200 reaktortípust fogja használni. A tervezett teljesítménye (4800 MW) a duplája a magyar erőműének, és jelentős különbség az is, hogy tengerpartra épülne, tengervíz-hűtéssel. Az már csak menet közben derült ki, hogy ezzel a technológiával a Roszatomnak nincsenek még tapasztalatai.

Törökország számára az atomenergia mindig is politikai kérdés volt, az ország önállóságának és erejének egyik régóta vágyott szimbóluma. Először 1955-ben írtak alá nukleáris együttműködési megállapodást egy atomhatalommal, akkor még az USA volt a kiszemelt együttműködő partner. A következő fél évszázad a kudarcba fulladt próbálkozások története. A csernobili katasztrófa után, 1986-ban átmenetileg lekerült a napirendről az előkészítés, és nem használtak a költséges projekt megvalósításának a török állam ismétlődő pénzügyi krízisei sem. A szándék ugyanakkor ma is él, a török politikai elit a saját atomerőművet valamiért a nemzeti nagysággal azonosítja, Erdogan elnök pedig – Orbán Viktorhoz hasonlóan – olyasmit forgat a fejében, hogy egy hosszú távú közös atomprojekt a két ország kapcsolatait is évtizedekre rendezné.

Az Akkuyu öblöt 1976-ban választották ki helyszínül, az új partnerrel, a Roszatommal viszont csak 2009-ben állapodtak meg. A beruházást még az ezredfordulón határozta el a török kormány – az Orbán-kabinethez hasonlóan az alternatívák vizsgálata nélkül (miközben Törökország bizonyíthatóan 10 ezer megawattnyi, gazdaságosan kiaknázható szélenergia-kapacitással rendelkezik, a napenergia-tartalékai pedig szinte kimeríthetetlenek) -, ám kimutatható megtérülést már az akkori, Fukushima előtti viszonyok között sem sikerült produkálni, így a török állam magába az üzletbe végül nem szállt be, a pénz előteremtésének feladatát a Roszatomra hagyta. Az orosz cég teljesen saját erős kivitelezést vállalt – az eredeti terv az volt, hogy ún. BOO (build-own-operate) konstrukcióban létesül az erőmű, vagyis a Roszatom építőként, tulajdonosként és üzemeltetőként is szerepet játszik a projektben –, ezt a számítást a gazdasági válság húzta keresztül. A kormány helyére így végül török magáncégek (a Kolin és Kalyon társaságok) léptek, ők azonban nemrég menekülőre fogták a dolgot, már az új bekerülési kalkulációk ismeretében.

Az oroszok Törökországban is létrehoztak egy projektcéget a fővállalkozói-generálkivitelezői feladatok ellátására. Az Akkuyu NGS Electricity Joint Stock Company részvényei orosz tulajdonban, a Roszatom különféle leánycégeinek kezében vannak (az Atomstroyexport, a Rosenergoatom és a Rusatom Energy International együttesen mintegy 98 százalékos részesedéssel rendelkezik).

A beruházás előkészítése 2010-ben kezdődött el. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 2013-ban riasztó jelentést adott közre a projektről, amelynek egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a török hatósági rendszer nincs felkészülve egy ekkora nukleáris beruházás kezelésére, a nukleáris hatóság függetlensége pedig nem garantálható. 2014-ben úgy hagyták jóvá a projekt környezetvédelmi engedélyét, hogy maga a hatósági folyamat még nem zárult le – a dokumentummal szerettek volna kedveskedni a Törökországba látogató Putyin elnöknek. A török környezetvédelmi engedély kísértetiesen hasonlít a magyarra: nem foglalkozik érdemben az atombalesetek kockázataival, a kiégett fűtőelemek és a leszerelési hulladékok kezelésével, valamint a felelősségbiztosítás kérdésével (jellemző példa, hogy a vonatkozó török törvények szerint a maximális felelősségvállalás mértéke 19 millió euró, miközben például a csernobili katasztrófa kárait 150-180 milliárd euróra becsülik. Az Akkuyu erőmű elnagyolt környezetvédelmi engedélyével szemben a Greenpeace közlése szerint tucatnyi per van folyamatban Törökországban.

A tervek szerint egyenként 1200 MW-os blokkot építenek fel fel 2019 és 2022 között, nagyrészt üzleti alapon. A beruházó és a török kormány úgy kalkulált, hogy az új atomerőmű működésének első 15 évében az első két blokkban termelt áramnak a 70, a második két blokkban termelt áramnak pedig 30 százalékát előre rögzített, kilowattóránként 27 forintos áron veszi át a török áram-nagykereskedő, a megtérülési kockázatok egy részét szétterítve a török adófizetők és áramfogyasztók között. Ez olyasféle megoldás, mint amit Nagy-Britannia választott a Hinkley Point C atomerőmű felépítéséhez – mint emlékezetes, azt a modellt jelenleg az Európai Bíróság vizsgálja (ilyen veszélytől Törökországnak egyelőre nem kell tartania).

Időközben a költségek eszkalálódása és az atomenergia egyre nyilvánvalóbb árhátránya miatt két nagybefektető kilépett az összességében 20 milliárd dollárt összeadó társaságból. A két érintett török cég összességében a szükséges tőke 49 százalékát adta volna (a Roszatom ragaszkodik a többségi, azaz legalább 51 százalékos részesedéshez, és maga a beruházási szerződés is tartalmazza, hogy az orosz atomcég tulajdonhányada nem csökkenhet 51 százalék alá), a visszalépés nyomán erősen bizonytalanná vált a befejezés.

A török kormány most a Roszatommal együtt állami vállalatokat próbál rábírni a részvételre, az elsődleges célpont az Euas energiaholding. Végső megoldásként szóba került a magyar verzió is, vagyis az, hogy orosz állami hitelből építkeznének. Miközben a független szakértők biztosra veszik a csúszást, a hivatalos beüzemelési dátum továbbra is 2023, a török köztársaság kikiáltásának századik évfordulója, az elvárás pedig az, hogy az erőmű a munkába állása után a török áramigény 10 százalékát biztosítsa. Közben azonban Törökország már most lényegesen olcsóbban jut áramhoz a saját naperőműveiből – tavaly a beépített naperőmű-kapacitás már megközelítette a 2,7 GW-t – mint a tervezett atomerőműből, így a Roszatom-projekt közgazdasági szempontból mind kevésbé értelmezhető, egyre inkább politikai vállalkozásnak látszik.

Nukleáris alkony I.: Lengyelország nem kér az atomból?

Paks2 támogatói valamilyen, csak általuk ismert okból előszeretettel emlegetik a „nukleáris reneszánsz” szókapcsolatot, meglehetősen kreatívan értelmezve azt a tényt, hogy az elmúlt 15 évben (2002 óta) több atomerőművi blokkot (75 db) zártak be, mint amennyit átadtak (72 db), azaz a jelenlegi építési trendek a kiesések pótlását sem képesek biztosítani, ami az atomenergia jelentőségének folyamatos csökkenését vetíti előre a világban. Amúgy minden valamirevaló elemzés ezt is valószínűsíti, Kínában például 2017-ben több teljesítmény leadására képes napelem-kapacitást adtak át, mint amennyi nukleárist az egész egész világon.  De mi magyarok, másmilyen, különleges fajta vagyunk, mi akkor is atomerőművet építünk, ha mindenki más számára nyilvánvaló, hogy ennek semmi értelme. Ugyancsak Paks2 támogatói ezen túl különösen erős áhítattal viseltetnek a Roszatom technológiája és üzleti sikerei iránt, nem győzve hangsúlyozni, hogy mennyi megállapodásuk van világszerte, és rövidesen az  óceániai kis szigetállamok is VVER-1200-as blokkokkal lesznek telepettyezve. No persze az az ország, amelynek kormánya és közmédiája a legvadabb Sputniknews-os álhírt is úgy zabálja, mintha az élete múlna rajta, miért ne hinné el a Roszatom rózsaszín reklámszpotjait. A helyzet azonban az, hogy a Roszatom szénája korántsem áll túl jól, már az oroszországi versenyképességük is kérdésessé vált, és ezen az a kreatív gyakorlat, hogy minden olyan országot, ahol valaha felmerült az orosz nukleáris cég belépése a piacra, leszerződött üzletnek tüntetnek fel, vajmi keveset segít. Etiópia, Banglades, Egyiptom, Dél-Afrika, Törökország, Belorusszia, s és még sok más ország szerepel ezen a „sikerlistán”, azonban a valóságban ezeket a sikertörténeteket számos sötét árny övezi, és van, ami már végképp legkerült a napirendről  Most induló sorozatomban néhány külföldi beruházást járok körül, különös tekintettel a Roszatom egyes projektjeire, közelebbről megvizsgálva, hogy miért megalapozatlan nukleáris reneszánszról, vagy a Roszatom sikeréről, robbanásszerű piaci előretöréséről beszélni, és milyen súlyos nehézségek, botrányok, akár törvénytelenségek öveznek egyes beruházásokat.

zarnowiec-nuclear2-jamnik

Az 1980-as években elkezdett, befejezetlen atomerőmű Żarnowiecben (forrás: Central European Financial Observer

Varsó nem hisz a fűtőelemeknek

Első elemzésemben egy nem direkt Roszatom-projektet, ám hozzánk közel eső példát vizsgálok meg. A nukleáris feltámadás egyik nagy reménysége sokáig Lengyelország volt, amely eddig atomenergia nélküli energiapiaccal rendelkezett. Az 1980-as években a Szovjetunió ugyan Lengyelországban is szeretett volna Pakshoz hasonlóan 4 VVER-440-es reaktort építeni, de közbejött a szükségállapot, Csernobil, majd a rendszerváltás, és 1990-ben egy népszavazás határozottan nemet mondott a projektre. Az elmúlt években azonban újra lebegtetni kezdték annak lehetőségét, hogy Varsó beáll a nukleáris technológiát alkalmazó államok közé, és így a pro-nukleáris EU-tagországok tábora bővülhet. Ennek policy szempontból is komoly tétje van, hiszen az EU-n belül komoly nézetkülönbségek vannak az atomenergia megítélése körül, és erős nyomás mutatkozik arra, hogy az eddigi, a nukleáris energiát megkülönböztetetten támogató és kedvezményező  (lásd Euratom szerződés) európai jogszabályi környezetet felülvizsgálják. Egy új (és relatíve nagy) atompárti tagállam ebben a vitában perdöntő jelentőségű lehet. Már 2010-ben bejelentették az atomerőmű-építési terveket,  azonban – részben a 2011-es fukusimai katasztrófa eredményeképpen – csúszások, késések és halasztások inkább jellemezték a projektet, mint az előrehaladás. Az események a jobboldali populista Jog- és Igazságosság 2015-ös hatalomra kerülésével gyorsultak fel. Úgy tűnik a radikális jobboldali populistákban van valami ellenállhatatlan vonzódás az atomenergia iránt, de valószínűleg nem az energiapolitika az egyetlen terület, ahol világképük a 20. század idejétmúlt, megalomán, voluntarista vízióin alapul, nem pedig a 21. század valóságán.

A lengyel tervek megvalósítására persze az oroszok is szívesen ajánlkoztak, (kifejezetten a lengyel-német nézetkülönbségek felerősítését várták attól, hogy Lengyelország beszáll a németek által épp kivezetett nukleáris szektorba), ami azért az orosz függéstől való hagyományos varsói idegenkedés ismeretében a siker mérsékelt esélyével kecsegtetett. Viszont annál nagyobb értéke lett volna, szimbolikusan is, ha mégis sikerül. Végül inkább a GE Hitachi technológiája felé mozdult a lengyel kormány, bár felmerült francia (Areva), dél-koreai vagy kínai cégek bevonása is.

A kulcskérdés természetesen a finanszírozás volt, ami évek óta a nukleáris beruházások Achilles-sarka. A PiS-kormány alapvetően saját finanszírozásban képzelte el a projektet, amihez tőkeerős, részben vagy egészben állami tulajdonú cégeket kívántak bevonni a beruházásba. A költségek is erősen vitatottak, a becslések 15 és 21 milliárd dollár közé esnek, az alsó és a felső becslés közötti különbség a megtérülés szempontjából azért a „nem mindegy” kategória.

Csakhogy ezek a tervek a jelek szerint most bajban vannak: először különböző állami cégek, elsősorban a PGE (Polska Grupa Energetyczna), Lengyelország legnagyobb energiaszolgáltatója, egymás közt adták vették a projektet. A finanszírozás megoldatlanságának biztos jele volt, amikor a PGE idén februárban meghirdette, hogy szívesen lát még másokat is a projektben, a költségek fedezésére.  A mások azonban nem tolongtak, és a PGE végül most közölte, hogy fő finanszírozóként és beruházóként kiszáll a projektből. Mert helyette inkább off-shore szélerőművekbe fektet, amik szerinte sokkal versenyképesebbek. Amivel nagy bajba került az egész elképzelés. Pláne, hogy a készpénzben gazdag, tőkeerős lengyel olajcég, a PKO Orlen, amelyet a varsói kormány megpróbál bedobni a PGE helyére, szintén jelentős kapacitású északi-tengeri off-shore szélfarmok kiépítését tervezi, a két projekt párhuzamos finanszírozása pedig még számukra is nehézségeket okozhat.

Nagyon bizonytalanná váltak tehát a lengyel atomerőmű-tervek, ennek elsődleges oka pedig egyértelműen a technológia egyre nyilvánvalóbban gyenge versenyképessége, ami miatt minimálisan is piaci alapon gondolkozó cégek vagy kormányok ma már sorra vonulnak ki a korábbi terveikből. A következménye pedig nem csupán az lehet, hogy Lengyelország szén-alapú energiaszektorát nem egy zsákutcás nukleáris kalanddal, hanem a megújulók fejlesztésével vezetheti át a 21. század alacsony szén-kibocsátású gazdaságába, hanem az is, hogy az európai erőviszonyok nem az atomlobbi javára rendeződnek át. Ami mindannyiunknak nagy nyereség volna.

Szivárgás és elöregedés – Kockázatokra mutat rá egy nemzetközi szervezet Paks1-nél

Az elmúlt években a Paksi Atomerőmű négy üzemelő blokkjának lejárt az eredetileg tervezett élettartama. Kiöregedett erőmű bezárása helyett a kormány a blokkok élettartamának további húsz évvel való meghosszabbítása mellett döntött. A lépés nyilvánvalóan veszélyeket hordoz magában, a kérdés, hogy az újraengedélyezés során mennyire tudták az erőmű élemedett korából származó problémákat kiküszöbölni. A nukleáris hatóságok európai szövetsége, az ENSREG friss jelentése szerint kevéssé, és azok továbbra is folyamatos nehézségeket okoznak és kiemelt figyelmet igényelnek. A hűtő és pihentetőrendszer csővezetékeinek szivárgása visszatérő gond, és kockázatokat hordozhat a reaktortartály anyagának elöregedése, illetve a sugárzás hatására bekövetkező „ridegedése” is.

 

Az ENSREG jelentése tagállamonként veszi végig a működő nukleáris létesítményeknél tapasztalható problémákat. A Magyarországgal foglalkozó több, mint száz oldalas fejezettanúsága szerint Paks1 blokkjainál számos probléma mutatkozik. Ezek egy része tipikusnak, a VVER-400-as reaktorok konstrukciós hibájának tekinthető, ezen túl vannak speciális hibák és kockázatok is.

 

 

A legjellemzőbb és legátfogóbb probléma az erőmű csővezetékrendszereinek általánosan gyenge állapota. Gyakorlatilag minden jelentősebb területen, a Dunából származó hűtővizet szállító vezetékektől a kiégett fűtőelemek pihentető medencéjének folyadékát keringető csövekig intenzív korrózió, „szivacsosodás”, lerakódások figyelhetők meg. Tekintettel arra, hogy a csővezetékek elvben korróziómentesek, itt arra gyanakodhatunk, hogy a beépített anyagok minősége silány volt, és egy ilyen, még az eredeti tervekhez képest is gyenge minőségű csővezetékrendszerrel kapott a tervezetthez képest 20 év élettartam-hosszabbítást a négy paksi blokk. A helyzetet csak folyamatos buherálással lehet kezelni: figyelembe véve, hogy a szétrohadó csövek egy része mélyen be van ágyazva az erőmű betonszerkezetébe, azok cseréje nem megoldható, így a felszínen futó, másodlagos csővezetékek kiépítésével lehet csak kiváltani őket. Évekkel ezelőtt felhívtam a figyelmet, hogy még 2013-ban mintegy 60.000 liter bóros víz szivárgott el a pihentetőrendszer bórsavas folyadékából, és csupán ennek nyomán döbbentek rá a csövek rettenetes állapotára. Az elfolyt bórsavas folyadék azonban az erőmű beton alapozásába szivárgott szét, és ott további korrozív hatást tud kifejteni, erről a folyamatról azonban vajmi keveset tudunk. Az ENSREG jelentése ugyanakkor a pihentető medence hűtőkörének korrózióján túl szinte valamennyi további csővezetékben megállapítja a korróziós folyamatokat, ami azt is jelenti, hogy a négy blokk úgy kapott 20 éves élettartam hosszabbítást, hogy ezt a problémát vagy nem észlelték, vagy úgy gondolták, hogy egy orrán-száján szivárgó atomerőmű vígan zakatolhat még 20 évig. Egyik verzió sem igazán megnyugtató. Az mindenesetre biztos, hogy ezzel kapcsolatos okok miatt többször le kellett már állítani egyik vagy másik blokkot, volt, hogy hónapora – ahogy az az ENSREG jelentéséből is kiderül.

 

A másik jelentős problématerület egyelőre nem annyira látványos, viszont sokkal kevésbé javítható. A reaktortartályt illetően a jelentés két problémát azonosít. Egyrészt a reaktortartály anyagának általános elöregedését, másrészt pedig az anyag sugárzás hatására történő „ridegedését”, ami különösen a hegesztéseknél látszik előrehaladottnak. Ez azért súlyos probléma, mert bár a csővezetékek korróziója sem életbiztosítás, de ott egy másodlagos rendszer kiépítésével ki lehet váltani a használhatatlanná vált, de nem cserélhető elemeket. Kicsit sufnituning hangulata van, gyerekkoromban, a 80-as években nagyszüleimnél falun a szomszédság az 1200-es Ladák hasonló buherálásával (továbbá sport- és kedvtelési célú flexeléssel) töltötte a nyári vasárnap délutánokat, de végső soron valamiféle (ne menjünk bele, hogy mennyire megnyugtató) megoldást mégiscsak jelentenek. A reaktortartály viszont az atomerőművek mozdíthatatlan, cserélhetetlen eleme. Annak a problémái csak az atomerőmű leállításával orvosolhatók. A belgiumi Doel és Tihange atomerőműveknél néhány éve végzett vizsgálatokkal épp ebből az elöregedésből fakadó mikrorepedéseket tártak fel a reaktortartályoknál, és azóta is folyik a vita, hogy az erőművek leállításán kívül van-e más megoldás a problémára. Jegyzem meg, ilyen röntgenes vizsgálat Paks1 esetében, ismételt követelésem ellenére sem történt, sem a Fukusima utáni stressz-tesztek, sem az élettartam hosszabbítás engedélyezése során, nem tudhatjuk tehát, hogy ebből a szempontból a paksi reaktortartályok milyen állapotban vannak.

 

Az ENSREG jelentése egyértelművé teszi: Paks1 egy kifutott, elöregedett komplexum, amely ráadásul a konstrukció hibáin, az öregedés hatásán túl helyenként a beépített anyagok gyenge minőségével is küzd. Folyamatos beavatkozással lehet csak biztosítani az ezekből fakadó ismétlődő problémák elhárítását, de így is nagyon a határán vagyunk annak, amit ebből szerkezetből ki lehet sajtolni. Nem véletlen, hogy a közelmúltban Aszódi Attila a nyilvánosság előtt szólta el magát, egy Mártha Imrével, az MVM korábbi vezérével folytatott vitában: Mártha felvetésére, hogy Paks2 helyett átmenetileg Paks1 engedélyét kellene még további 10 évvel meghosszabbítani, Aszódi jelezte, hogy az erőmű műszaki állapota miatt ez aligha lehetséges, örülhetünk, ha a már engedélyezett plusz 20 évet kibírja. Ezek után különösen pikáns, hogy pletykák szerint a rövidesen távozó Hamvas István helyett az eddig Paks2 körül bábáskodó, és karrierjét arra feltett Aszódi lehet Paks1 új igazgatója. Ha ez valóban így történik, az azt is jelentheti, hogy az elhúzódó európai jogvitákkal, a magyar engedélyezés egyre növekvő csúszásával, a hűtővíz-ellátás megoldatlanságával, a kezeletlen szeizmikus kockázatokkal megvert Paks2-ről lassan annak legfőbb támogatói is lemondanak.

Paks2 sorsa egyre bizonytalanabb. Most kell közösen cselekednünk, hogy megakadályozzuk! Írd alá Te is a petíciót a www.stoppaks2.org honlapon, csatlakozz közösségünkhöz a facebookon, hogy együtt álljunk az útjába a Magyarországot eladósító, orosz függésbe hozó, környezetkárosító, gyerekeink és unokáink biztonságát fenyegető beruházásnak!

 

#stopppaks2 #állítsukmegőket