Nevezhetnénk akár a tények szerencsétlen együttállásának is, hogy éppen az idén jelent meg az Európai Bizottság első uniós korrupcióellenes jelentése (a legfertőzöttebb tagállamok között említve Magyarországot), és most robbant ki az eddigi legsúlyosabb, az amerikai és a magyar kormány között is komoly diplomáciai feszültséget okozó hazai korrupciós botrány.
De véletlenek nincsenek: úgy tűnik, hogy a korrupció szintje az EU-ban és Magyarországon is átlépte azt az ingerküszöböt, amelyen túl már sem a probléma elhallgatása, sem a szokásos figyelemelterelő látszatintézkedések bevetése nem segít. A jelek szerint most tényleg tenni kell valamit, és csupán az lehet a kérdés, hogy várhatunk-e érdemi intézkedéseket az erre hivatott intézményektől, túllép-e a politika a verbális antikorrupción, történnek-e olyan társadalmi változások, amelyek minden intézményi és politikai földindulásnál hatékonyabban vetnek gátat a közpénzek lenyúlásának, illetve lesznek-e olyan uniós köztisztviselők és politikusok, akik vállalják a korrupció elleni érdemi fellépést.
Az említett bizottsági jelentés szerint a korrupció továbbra is az egyik legnagyobb kihívás Európa számára. Egyetlen tagállam sem nevezhető korrupciómentesnek, és a jelenség összesen évi 120 milliárd euró kárt okoz (hogy legyen mihez hasonlítani: ebből a pénzből 12 új paksi atomerőművet lehetne fölépíteni). A dokumentum azt is megemlíti, hogy Magyarország azon államok sorába tartozik – Franciaország, Olaszország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország, Románia és Spanyolország társaságában –, ahol a közbeszerzési korrupció kifejezetten jellemzőnek számít például a közúti és vasúti szállítás, a víz- és hulladékgazdálkodás, a városfejlesztés és közműépítés területén, évente legalább 1,4 milliárd euróval (430 milliárd forinttal) megkárosítva a közösséget.
Az összeállítás több, a korrupció elleni fellépést nehezítő magyar „specialitást” említ.
„Magyarország 2006-ban fogadott el a lobbitevékenységről törvényt. De tekintettel arra, hogy nem tartalmazott visszatartó erejű szankciókat, és kevés gyakorlati hatása volt, a törvényt 2010-ben hatályon kívül helyezték. Jelenleg nincs a lobbistákra vonatkozó nyilvántartásba vételi kötelezettség vagy a köztisztviselőkre nézve olyan kötelezettség, hogy a lobbistákkal való kapcsolatokat nyilvánosságra hozzák, vagy a kapcsolattartásról valamely ellenőrző szervet tájékoztassák.” Azaz Magyarországon semmi sem akadályozza meg, hogy dohánycégek írják a trafiktörvényt, és lex ilyen-olyanok szülessenek, egyes kormányközeli lobbisták személyére szabva a magyar jogrendet.
Vagy: „A közérdekű bejelentésekről szóló törvény számos hiányossággal rendelkezik, például a bejelentést tevők nem védettek az ellenük indított eljárások ellen, ha szakmai vagy kereskedelmi titkokat fednek fel.”
Nálunk tehát egy korrupciós ügy nyilvánosságra hozatalánál a legvalószínűbb és leggyakoribb fejlemény nem az érintett szereplők, hanem a bejelentők tüzetes vizsgálata, meghurcolása, perbe fogása, ahogy azt az ezermilliárdos áfacsalással a nyilvánosság elé álló Horváth Andrásnál is láttuk. (És amiről személyes tapasztalatom is van: az országos zöldhatóságnál zajló intézményesített korrupciót alátámasztó információk publikálását követően nem a később az ugyancsak általam feltárt nyelvvizsga- és diplomabotrányába végül belebukó Tolnainé ellen, hanem ellenem indított nyomozást a rendőrség.)
Aki türelmesen végigböngészte az év elején kiadott jelentést és abban a Magyarországgal foglalkozó említéseket, aligha csodálkozhatott azon, hogy a külvilág az eddigieknél egyértelműbb fellépést várna a magyar kormánytól a korrupcióval szemben. A figyelmes olvasónak az is feltűnhetett, hogy a dokumentum csak 28 fejezetből áll (mindegyik rész egy-egy tagállammal foglalkozik), és – ahogyan a Transparency International is megállapította – hiányzik a 29., az EU-intézményrendszer korrupciójával foglalkozó fejezet. Pedig lássunk világosan: a korrupció az uniós bürokráciában is jelen van. Meglehetősen hézagos az összeférhetetlenség és a lobbizás szabályozása, a jogalkotás folyamata átláthatatlan, az EU-támogatások odaítélését és felhasználását pedig szintén körüllengi a korrupciógyanú. Az ez elleni fellépés hatékonysága pedig finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. Az unió csalás elleni hivatala, az OLAF 2012-ben 60 millió euró éves költségvetéssel nagyjából 100 millió euró korrupt módon kifizetett EU-s forrást tudott visszaszerezni. Ez az összeg a harmada az egy szem M4-es autópálya építési költségének, amelynek arcátlan túlárazása miatt én magam fordultam az OLAF-hoz még a tavasszal, és amely ügyben az OLAF nem volt hajlandó vizsgálatot folytatni.
Amikor májusi megválasztásom után hozzáláttam az EP-képviselői portfólióm összeállításához, Magyarország még nem a kormányzatot átszövő korrupció híreivel szerepelt az európai sajtóban. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy az antikorrupciós tematika a frakciók szintjén nincs lefedve, miközben egy Kelet-Európából érkezett zöldpárti (vagyis nem valamelyik nagy és gyakran a korrupciós ügyek által érintett pártcsalád frakciójában ülő) politikusnál nem nagyon képviselhetné senki hatékonyabban ezt a témát. Azóta bekapcsolódtam az EP történetének első antikorrupciós frakcióközi munkacsoportjának megalapításába. Elkészült és már a gyakorlatban is működik a képviselői honlapom uniós vonatkozású korrupciós ügyek anonim bejelentésére szolgáló felülete. A saját stábomat antikorrupciós szakértőkkel erősítettem meg, és együttműködést alakítottam ki a témában illetékes civil szervezetekkel Brüsszelben és Budapesten egyaránt. Lépéseket tettünk egy olyan európai alap felállítása érdekében, amely a tényfeltáró újságírás számára biztosítana pénzügyi és szükség esetén jogi hátteret (ezzel kapcsolatban a bizottság már készíttetett megvalósíthatósági tanulmányt, amelyet most nagy erőkkel igyekeznek elhallgatni, de nem fogjuk hagyni). Dolgozunk az időnként a szendergő Csipkerózsika benyomását keltő OLAF felélesztésén és egy olyan európai főügyészség felállításán, amely az uniós forrásokkal kapcsolatos bűncselekményeket vizsgálhatná, lehetővé téve a gyanúsítottak elleni vádemelést a tagállamok bíróságain, akár a jellemzően permanens érdektelenséget mutató tagállami ügyészségek feje fölött is. (És amelynek a létrehozatalára vonatkozó szándékot a magyar kormánytöbbség parlamenti határozatban ítélte el. Ők nyilván tudják, hogy miért fájna nekik annyira egy hatékony korrupcióellenes szervezet.) Emellett pedig – írásbeli kérdések és parlamenti megszólalások formájában – számos olyan magyar vonatkozású ügyet igyekeztem felvetetni az EP és a bizottság napirendjére, amelyeknél az uniós támogatások eltérítése miatt vélhetően jelentős kár érte az európai adófizetőket és a magyar államot.
Terveink között szerepel az év elején publikált antikorrupciós jelentésre támaszkodva kezdeményezni egy átfogó európai antikorrupciós stratégia elkészítését. Az első visszajelzések a témával foglalkozó képviselőtársaim, szakértők és EU-s köztisztviselők részéről pozitívak, de persze még hosszú az út a megvalósításig.
A korrupció elleni küzdelem nem csak azért fontos, mert felháborít bennünket, ha a verejtékkel megkeresett jövedelmünkből befizetett adónkkal úgy bánnak a döntéshozók, mint a Csáky szalmájával. Hanem azért is, mert meggyőződésem szerint a magyar korrupció olyan méreteket öltött és olyan intézményesültté vált, hogy immár nem pusztán egy működő (gazdasági-politikai-társadalmi) rendszer bosszantó kísérőjelensége, hanem a rendszer maga. Magyarország kormányzását ma már csak a korrupciós mechanizmusokon keresztül lehet megérteni. Ez a végső motiváció a kormányzati döntések mögött, maga az ország kormányzása vált zavaró kísérőjelenséggé a korrupciót kézben tartó csoportok tevékenysége során. A korrupció megfékezése egyben ennek a végtelenül cinikus, autokratikus és antiszolidáris rendszernek a végét is jelenti. Ahhoz azonban, hogy hitelesen léphessünk fel a magyar kormányt teljesen átitató korrupcióval szemben, akkor sem szabad becsukni a szemünket, és félrefordulnunk, amikor más tagállamok vagy az unió maga bizonyul érintettnek. Nem elég – teljes joggal – simfelni a korrupt magyar kormányt, de olyan európai szabályozó- és intézményrendszert kell létrehozni, amely hatékonyan száll szembe a korrupcióval, történjen az Rómában, Brüsszelben vagy Budapesten. Semmi sem tud hatékonyabban véget vetni a korrupcióra épülő orbáni magyar modellnek.
A szerző EP-képviselő, PM.
Forrás:nol.hu. Az írás a Népszabadság 2014. 11. 20. számában jelent meg.
Kép: Jude Potvin, http://www.michaeljournal.org/tentacles.htm
