Nem csak a mozikban léteznek szuperhősök, a valóságban is találhatunk emberfeletti munkát végző jótevőket! Benedekman naphosszat harcol a korrupció és a szegénység ellen, de a bolygót sem felejti el megmenteni a pusztulástól!
5 év EP-ben töltött eredményeinek összefoglalója, kicsit rendhagyó módon.
Tisztességesség, igazságosság, együttműködés, bizalom és alázat. Számomra ezek nem csupán szavak, a munkám alapjai. Ezek mentén dolgoztam az Európai Parlamentben Európáért, Magyarországért, a magyar emberekért.
Te mit használsz az eldobható, egyszer használatos műanyag flakonok helyett? Most megmutathatod a #töltsújra hashtaggel! Tegyünk együtt környezetünk védelméért!
Csekély esély van rá, de nem lehetetlen a Párizsi Egyezményben kitűzött 1,5 fokos szinten tartani a globális éghajlatváltozást a század végéig, de ehhez az eddigiekkel összehasonlítva radikálisan nagyobb szabású, határozottabb, gyorsabb lépésekre van szükség. A jelenlegi vállalások, célkitűzések és politikák eredménye a Párizsi Egyezmény célkitűzését kétszeresen meghaladó, 3 fokos hőmérsékletemelkedés lesz 2100-ig. Pedig érdemes lenne megtenni az erőfeszítéseket: nem hogy a 3 fokos, de még a 2 fokos klímaváltozáshoz képest is elképesztő különbségek vannak a természeti rendszerekben tapasztalható, a közegészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásokban, ha sikerül tartani a 1,5 fokos célkitűzést. Nagy vonalakban ez a következtetése az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének ma publikált különjelentésének.
A jelentés különösen fontos jelzés a Párizsi Egyezmény végrehajtására koncentráló, év végi katowicei klímacsúcs előtt. Világossá teszi, hogy minden célszámot, nemzeti vállalást, kötelezettséget, amikről eddig tárgyaltunk sutba kell dobni, és a politikai patikamérlegelések, napi érdekek vezérelte óvatoskodás helyett egyértelműen a másik végéről kell megfogni a dolgot. Nem az a kérdés, hogy mekkora kibocstáscsökkentést lehet kialkudni, hanem hogy mekkorára van szükség ahhoz, hogy 1,5 fokon tartsuk a klímaváltozást, és csupán arról érdemes egyeztetni, hogy ezt a csökkentést pontosan hogyan érjük el. És ebben Európának, illetve Magyarországnak is határozott szerepet kell játszania. Az eddigi vállalásaink messze vannak a szükségestől 2050-ig nem csak hogy egy ténylegesen dekarbonizált gazdaságot kell megteremtenünk az EU-ban, de jelentős „negatív kibocsátásokra”, azaz nettó CO2-megkötésre is szükség lesz, hogy tartani tudjuk a 1,5 fokot. Ez komoly tájhasználatváltást, a mezőgazdasági gyakorlat teljes átalakítását, CO2-megkötésre optimalizált erdőpolitikát fog igényelni. Ennek fényében ma Európában még a tarkólebbenyében sem lehet senkinek olyasmi, ami a magyar energiastartégiában nyíltan szerepel, hogy a szénbányászat újraindításával próbálna bármit is elérni. Az ilyen dokumentumok egyszerűen a pusztulásba vezető út részletes leírásai.
Nagyon fotnos, hogy ennek tudatában készüljenek az államok a katowicei COP24-re, mert itt tudjuk most hozzáigazítani a vállalásokat a Párizsi Egyezmény célkitűzéseihez. A következő átfogó IPCC-jelentés az AR6 2022-ben esedékes, ha akkor kezdünk el cselekedni, akkor valószínűleg lekéstük a csatlakozást a klíamváltozás megfékezéséhez.
Márpedig elképesztően sok múlik akár fél fokon is, és talán ez a másik fontos tanulsága a jelentésnek. Az egyre pontosabb klímamodellek alapján ma már sokkal világosabban látjuk, hogy komplett ökoszisztéma-típusok, negyed kontinensek sorsa, a klímamenekültek számában százmilliókban mérhető különbségek, munkahelyek milliói múlnak azon, hogy sikerül az a 1,5 fok, vagy kicsit megcsúszunk, és 2 lesz belőle. Óriási különbségek vannak, a levegőminőséget, az egészségügyi hatásokat, a sarki jégtakaró és a biológia sokféleség csökkenését, a tengerszintemelkedést, a vízhiányt, az extrém időjárási jelenségek gyakoriságát vagy akár a munkahelyek számát tekintve is. 1,5C= 68%-kal több zöld munkahely 2030-ra (6 millió fosszilis üzemanyag alapú munkahely eltűnik, de a helyébe 24 millió plusz munkahely képződik az új iparágakban). 40 év alatt világszerte akár 196 millió korai halálozás megelőzhető a 1,5 fokos cél elérésével a 2 fokhoz képest. Tulajdonképpen ez sokak (egész városok, térségek) számára élet vagy halál kérdése.
Magyarországon különösen nem mindegy, hogy mennyire leszünk sikeresek. A Kárpát-medence különösen sérülékeny a klímaváltozás hatásaival szemben. A közelmúltban megjelent Magyarország Nemzeti Atlasza is rámutat a arra, hogy milyen különbségeket tapasztalhatunk meg attól függően, hogy mennyivel változik a globális klíma. Még a 1,5 fokos globális érték is könnyen 2-3 fokos itthoni átlaghőmérséklet-emelkedést okozhat 2100-ig, ha ugyanez 2 fok globálisan, itthon akár a 3,5 fokot is meghaladhatja a melegedés. Hogy ennek milyen hatása lehet, azt jól bemutatja ugyanezen atlasz ábrája, ami az éghajlati körzetek eltolódását mutatja az elmúlt 100 évben, ami alatt Magyarországon kb. 1,5 fokos hőmérsékletemelkedés volt tapasztalható. Életünk, élővizeink, mezőgazdaságunk, erdőink, munkahelyeink, egészségünk sorsa múlhat azon, hogy az a kis 0,5 fok sikerül-e, vagy sem. De az a kis 0,5 fok biztosan nem sikerül, ha a kormányunk mindent megtesz, hogy az Unió – amúgy elégtelen – klíma- és energiacéljai helyett a német autógyártók profitját védelmezze minden eszközzel, ahogyan azt Szíjjártó Péter külügyminiszter nyíltan bevallotta. Az új IPCC-jelentés fényében az ilyen megnyilatkozások, különösen pedig az ilyen politikák egyszerűen az emberiség elleni bűnöknek számítanak. Így is kell fellépni ellenük.
Összefoglalás
A Római-parti kérdéskör komplex, mert alapvető értékek ütköznek egymással. Az árvíz elleni
védekezés, a – talán – jóhiszeműen szerzett javak védelme és értékének emelése, a nagy
hagyományú rekreációs terület természeti értékeinek védelme olyan igények, amiket nagy
körültekintéssel kellene kezelni.
Bár az árvíz elleni védekezés szükséglete imperatív, mégsem adhat felhatalmazást az
egyoldalú érdekérvényesítésre.
A jelentős érdekek ütközésénél elkerülhetetlen sérelmek enyhítésének egyetlen és
kizárólagos módja az érdekegyeztetés és a kompromisszumkeresés.
Kizárólag az érdekegyeztetés és kompromisszumkeresés mellőzéséből fakadó egyoldalú
akaratérvényesítésnek tudható be a Római-parti helyzet ellentmondásossága, rossz
szabályozása, jelenlegi feloldhatatlansága.
A jogi elemzés teljes szövege itt olvasható.
A környezeti felelősségről szóló 2004/35/ EK irányelv kulcsfontosságú, fő célja a „szennyező fizet” elvre alapozott, átfogó környezeti felelősségi rendszer kialakítása és a környezeti károk megelőzése.
Háttér: az Európai Bizottság ún. REFIT „célravezető és hatásos szabályozás” programja keretében elemezte az irányelv eddigi végrehajtásának tapasztalatait és a tagállami adatszolgáltatásra építve az ügyben jelentést készített. Az Európai Parlament Jogi Ügyek (JURI) és Környezetvédelmi, közegészségügyi és élelmiszerbiztonsági (ENVI) Bizottságai foglalkoztak a jelentéssel, utóbbiban én voltam a vélemény jelentéstevője.
Az Európai Bizottság és JURI is kiemelte, hogy az irányelv – bár a tendencia javuló – ma sem elég hatásos. Nagyok különbségek a tagállami jogértelmezésben, jogalkalmazásban. Nem alakult ki egy egységes kárfelelősségi rendszer az EU-ban, inkább egy mozaikról, “patchwork”-ről beszélhetünk (részben amiatt, hogy az irányelv együttél a korábban meglévő tagállami szabályokkal).
Ez véleményem szerint aláássa a közös uniós standardokat, egyes tagállamokat nagyobb környezeti kockázatnak tesz ki és károk esetén komoly anyagi terheket ró rájuk.
Ahogy az ENVI véleményből is egyértelmű, a jobb végrehajtás (erre a Bizottság 2017-2020-ra szóló többéves cselekvési tervet is kidolgozott: az információbázis javítását, tréningeket, a tagállamoknak konkrét segítségnyújtást ígérnek) fontos, de nem elégséges.
A kihívásokat rendszerszinten kell kezelni, azaz az irányelvet (a REFIT eredmények fényében) mihamarabb felül is kell vizsgálni.
A felülvizsgálat során ki kell terjeszteni az irányelv hatályát és az objektív felelősségi rendszernek is nagyobb hangsúlyt kell kapnia (a III. melléklet bővítésével, vagy elhagyásával)
A parlamenti jelentés jogosan szólít fel, hogy az irányelv vonatkozzon a teljes környezetre, minden környezeti elemre és az emberi egészségre is. El kell törölni a mentességeket is.
Támogatom, sürgetem a kárfelelősségi rendszer újragondolását.
Ennek részeként gazdasági szereplőkre erős, kötelező pénzügyi biztosítékokat kell kérni – ez lehet biztosítás, vagy más eszköz (a tevékenység kockázati szintjét tükröző differenciált felső határértékekkel).
Az érintett cég biztosítékai által nem fedezett kárelhárítási, kárfelszámolási költségek fedezésére – a nagy léptékű ipari katasztrófák esetére – egy átfogó, uniós szintű környezeti kármentesítési alapot kellene létrehozni.
A fentiek mellett egy jól működő rendszerhez a hatóságok megfelelő bevonása, a hatósági ellenőrző kapacitások bővítése szükséges (uniós és tagállami szinten egyaránt).
Végül, de nem utolsó sorban – a környezeti információkhoz való nyilvános hozzáférést, a nyilvánosság részvételét is segítő – nemzetközi egyezmény, az ún. Aarhusi egyezmény igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés pillérjének tényleges érvényesülését szolgáló, minimum standardokat kijelölő uniós szabályozást is haladéktalanul ki kell dolgozni.
Tizenhét évvel ezelőtt, 2000. január 30-án szakadt át a romániai Aurul bányavállalat zagytározójának gátja, százezer köbméternyi ciános szennyvizet zúdítva a Lápos folyóba, a Szamosba és a Tiszába. A régió legnagyobb környezeti katasztrófáját okozó bányacég azonnal továbbhárította a felelősséget – mondván, hogy minden szükséges romániai hatósági engedéllyel rendelkezett a ciános technológia használatához -, majd csődbe menekült, így a károsult alvízi országok azóta sem kaptak érdemi kártérítést.
A nagy környezeti kockázatú tevékenységek engedélyezésének és ellenőrzésének hiányosságaira, valamint a felelősségi viszonyok rendezetlenségére rávilágító katasztrófából máig sem sikerült a megfelelő tanulságot levonni: a tíz évvel későbbi magyarországi vörösiszap-balesethez hasonló okok vezettek, és a károkért ugyanúgy az államnak kellett helytállnia – mint ahogyan ma is ugyanez történne egy hasonló havária esetén. Az Európai Parlamentben született ugyan egy határozat a ciános technológia betiltásáról, ám a tagállamok érdekkülönbségei miatt a Bizottság nem kezdeményezett tiltó jogszabályt, Romániában pedig időről időre napirendre kerül a szintén ciános bányászatot tervező verespataki aranybánya engedélyezésének ügye.
Az EU környezeti felelősség irányelve céljaiban ugyan a megfelelő felelősségi viszonyok megteremtését és a „szennyező fizet” elv érvényesítését tűzi ki maga elé, azonban éppen a szigorú pénzügyi felelősségi rendszer felállítása hiányzik belőle, és a gyakorlatban a meglévő irányelv alkalmazása is hiányos. Az Európai Parlament most tárgyalja az irányelv végrehajtási jelentését, ami alkalmat teremt ennek a magyar szempontból sajnos különösen fontos problémának a kezelésére.
Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője, a jelentés árnyékelőadója olyan javaslatokat fogalmaz meg tervezetében, amelyek egy kötelező környezeti felelősségbiztosítási rendszert vezetnek be, továbbá javaslatot tesz egy európai szintű, ipari katasztrófa alap felállítására is, amelyet a kockázatos ipari tevékenységeket folytató cégek befizetéseiből töltenek fel. Ez egyrészt megdrágítaná a környezeti szempontból kockázatos technológiák használatát, másrészt pedig lehetővé tenné, hogy az adófizetők helyett végre a szennyezések okozói finanszírozzák a károk elhárítását. Az EP-képviselő szerint ez vezethet el az európai, és benne a magyar környezetbiztonság javításához, és „a szennyező fizet” elv tényleges érvényesítéséhez.
(Fotó: Karnok Csaba – kép forrása: en.wikipedia.org)
A végéhez közeledik a magyar környezetvédelmi intézményrendszer szétverése: január elsejétől az Orbán-kabinet megszünteti az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőséget, a korábban önálló szakterületként működő főhatóság közvetlen politikai irányítás alá kerül. A Párbeszéd tiltakozik az egész Európában példátlan intézményrombolás ellen: az alkotmányba és az európai jogba ütközik az, ha egy kormány a szabadrablás igényének rendeli alá az állami szervezetek működését.
A 2010-es kormányváltás óta elképesztő dúláson ment keresztül a környezetvédelem magyarországi intézményrendszere: nincs már környezetvédelmi minisztérium (sőt a jelenlegi felállásban környezetügyi államtitkár sincs), megszűnt az önálló zöldombudsman posztja, a területi zöldhatóságok beolvadtak a megyei kormányhivatalokba – miközben a jogköreiket is alaposan megnyirbálták, eljáró hatóságból szakhatósággá fokozva le őket –, az Országos Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főfelügyelőséget (OKTVF) pedig egy szakképzettség nélküli politikai kalandor kinevezésével nevetségessé tették és eljelentéktelenítették. A nagy mű a végéhez közeledik: az OKTVF januártól a Pest megyei kormányhivatalba olvad, így az utolsó eleme is megszűnik a rendszerváltáskor kialakult, a 90-es években még hatékonyan működő állami környezetvédelmi hatóságnak. Az „eredmények” máris látszanak: a hatósági rendszer súlytalan és megfélemlített maradéka szó nélkül veszi tudomásul a legnyilvánvalóbb környezetpusztításokat a Városligetben, a Római-parton vagy az almásfüzítői vörösiszap lerakóban.
Egyetlen példa sincs rá Európában, hogy egy tagállam így ledózerolja a környezet- és természetvédelem intézményrendszerét. Orbán Viktor nyíltan vállalta ugyan, hogy a zöldhatóságokat az állami beruházási és munkahelyteremtési szándékok akadályának tekinti, valójában azonban inkább a szabadrablás és a vagyonátjátszás gátjait láthatta bennük.
A Párbeszéd szerint ez a lépéssorozat ellentétes a magyar alkotmánnyal, az uniós csatlakozás során vállalt kötelezettségeinkkel és az európai joggal is, ezért minden lehetséges fórumon fel fogunk lépni ellene: ha a Fidesz minden hatósági kontrollt felszámol, akkor a nemzeti vagyon után a jövőnket is ellophatja, ezt pedig nem kívánjuk tétlenül végignézni.
Budapest – Brüsszel, 2016. december 6.
Jávor Benedek, európai parlamenti képviselő, Párbeszéd
(kép forrása: orszagoszoldhatosag.gov.hu)
